Csaknem üresek a miséken a keresztény templomok Európában, s a fiatal felnőttek között alig akad már vallásgyakorló. A hívők arányáról a fiatalok között van valamilyen statisztika?
A 2019-es Shell Jugendstudie szerint a 15 és 25 év közötti német fiatalok 41 százalékának már egyáltalán nem, de 39 százalékának még mindig fontos az istenhit. Azok aránya, akiknek fontos az istenhit, a katolikus fiataloknál megegyezik az átlaggal, de az evangélikus fiatalok esetében csupán 24, a muszlim fiatalok között viszont 73 százalék. Arra, hogy a keresztény fiatalok közül hányan járnak templomba, már rá se kérdeztek, ez az érték ugyanis mérhetetlenül alacsonyra csökkent.
Mikor kezdődött el ez a folyamat?
Már a felvilágosodással, de az utolsó száz évben felgyorsult. Ezt gyakran szekularizációnak nevezzük, de ez több dolgot is jelent. Mindenekelőtt az egyház és állam szétválasztását, majd a társadalom elvilágiasodását. Ez utóbbi jele például az egyházak visszaszorulása az iskolákból, az egészségügyből, a médiából, a társadalmi normák meghatározásából. A tudományos és szellemtörténeti folyamatok egyre inkább megkérdőjelezték a bibliai világkép érvényességét. Mindez elvezetett az egyén nagymértékű szekularizációjához.
Mit jelent az egyén szekularizációja?
Az emberek nem az egyháztól várnak választ a kérdéseikre, hanem a jóléti államtól, az egészségügytől, az oktatástól. Nem akarják, hogy kiskorúnak tekintsék őket, hanem meg akarják valósítani önmagukat.
Ferenc pápa is arra ösztönzik a híveket, hogy még az életükben legyenek boldogok, a jézusi tanítások megtartásával. A Vatikán immár mintha nem állna az önmegvalósítás útjába…
A modern, öntudatos embernek nincs szüksége az egyházi gyámkodásra.
Az ön- és közösség-megvalósítás receptjét nem Rómában kell előírni, hanem helyi szinten feltárni, hogy a híveknek milyen célkitűzései és képességei vannak.
Ehhez mindenkit meg kell próbálni bevonni a közös gondolkodásba. Nyugati, de hazai tapasztalatok is azt mutatják, hogy van egy nagyfokú spirituális éhség az emberekben, de ezzel az egyházak nem tudnak mit kezdeni.
Tudna arra külhoni példát hozni, hogy hol sikerült a gyülekezeten belüli közös gondolkodással komoly eredményt elérni?
Számtalan példa van erre világszerte. A múlt század második felében Latin-Amerikában bázisközösségek egész hálózata jött létre, amelyekben nemcsak szűk értelemben vett vallási élet zajlott, hanem a politikai diktatúrák ellen is ellenállás szerveződött. A bázisközösségek, látva a szegény sorú emberek kifosztását, nyomorban tartását, megfélemlítését, megölését, a hívek gazdasági és politikai felszabadításért is küzdöttek. Az ószövetségi Biblia gyakran szól arról, hogy a leigázott népet Isten felszabadítja. A latin-amerikai hívek sem elégedhettek meg csupán a jámbor vallásossággal, hanem az ember teljes, vagyis a bűntől, félelemtől, elnyomástól, kizsákmányolástól való felszabadítása lett a céljuk.
Ezért a bátor kiállásért sok papot és apácát bezártak és megöltek a dél-amerikai diktátorok…
Ez sajnos, igaz. Egyiküket, az akkor Argentínában, a nyomortelepek lakói között élő jezsuitát, Jálics Ferencet 1976-ban letartóztatták, és fél évig összekötött kézzel és bekötött szemmel tartották a börtönben. Jálics akkor fejlesztette ki a híres lelki meditációs módszerét, ami abban segít, hogy egy kiszolgáltatott ember az istenkapcsolatával miképp képes legyőzni a reménytelenséget. Jálics miatt sokan nehezteltek Ferenc pápára, mivel akkor ő a jezsuiták generálisaként Jálics elöljárója volt, és úgy tűnt, nem szólalt meg testvére kiszabadításáért. Utóbb kiderült, hogy ha nyíltan nem is, de a háttérben megtett mindent ezért, s részben ennek eredményeként végül szabadon engedték Jálics Ferencet.
A Vatikán miért nem állt ki nyíltan a dél-amerikai papokért?
Az egyházvezetés a felszabadítás teológiában és a báziscsoportokban marxista befolyást vélt felfedezni, ami nem volt teljesen alaptalan, de ez a befolyás legtöbbször a társadalmi helyzetelemzésre, és nem a fegyveres harcra vonatkozott. Végül a pápák is elfogadták a felszabadítás teológiájának főbb kijelentéseit.
A plébániákon és a gyülekezetekben eddig talán azért se tudott elindulni az önálló gondolkodás, mert a keresztény egyház nem demokratikus intézményrendszer.
Egy kollektivista társadalmi és közösségi modell sosem kedvez az önálló gondolkodásnak, de azért mindig voltak törekvések a hibásnak tartott egyházi gyakorlat megreformálására. A szerzetesrendek is így jöttek létre. Nem tudták megváltoztatni az egyház egészét, ezért kialakították a maguk alternatív világát. Egyébként az egyházon belüli nagyobb beleszólás joga és gyakorlata a nyugati plébániákon és egyházmegyékben már természetes. Nálunk is ez a jövő, és el kell felejteni azt, hogy egy plébánián a pap egyeduralkodó.
Nyugaton, ha egy gyülekezet nem fogadja el a papját, akkor annak mennie kell. Nálunk ez elképzelhető?
Teljesen kizárt. Ugyanakkor, ha ma azt mondaná valamelyik magyarországi püspök a híveknek, hogy bizonyos alapvető feltételek betartása mellett mostantól ti alakítjátok ki a magatok célravezető és működőképes gyülekezeti modelljét, akkor a hívők 99 százaléka nem tudna mit kezdeni a rászakadt szabadsággal és önállósággal. A magyar társadalom jó része ugyanis tekintélyelvűen gondolkodik, igényli, hogy irányítsák. Ráadásul a gyülekezetek tagjai a korunk által felvetett sok kérdésre nem tudnának korszerű választ adni. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a politika betolakszik az egyházakba, és megfertőzi a híveket nacionalizmussal, kirekesztő gondolkodással és idegengyűlölettel. Ezt bizonyította az is, ahogy a menekültekkel viselkedtek. Amikor 2015-ben Ferenc pápa azt kérte, hogy az egyházközségek fogadjanak be menekülteket, akkor Beer Miklós, váci püspök is erre kérte plébánosait. Az egyházmegye 300 plébánosából egyetlen pap válaszolt erre pozitívan, ám egy hét után ő is visszavonta vállalását, mert az egyházközsége ellenezte, hogy befogadjon menekülteket. A társadalmi gondolkodás meghatározza a hívők magatartását. Voltak ugyan néhányan, akik megmutatták, hogy nem szabad egymásra várni ebben a helyzetben, Székely János szombathelyi püspök, Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát és Beer Miklós befogadott menekült családokat. De ettől a hívők nem változtak meg.
Ebben szerepe lehet annak, hogy az ország megválasztott vezetői sikeres politikai stratégiát építettek az idegengyűlöletre, és az egyház ezzel a hatalommal nyílt szövetséget vállalt? Beszélhetünk-e ezek után autonóm egyházról?
Egyháza válogatja. A keresztény egyházak Nyugat-Európában is összefonódtak a kereszténydemokrata kormányokkal, de ez az egymást legitimizáló kapcsolat a múlt század nyolcvanas éveiben javarészt véget ért. Ám az a kooperáció eleve más volt, mint ami nálunk valósult meg. Magyarországon a politika kiszorítja a Szentet a szentélyből, és magát rakja az oltár elé.
Orbán Viktor az egyik tusványosi beszédében kimondta, hogy a liberális demokráciák fénykora lejárt, a mi jövőnk a keresztény szabadság, csakhogy ennek nacionalista értelmezése ellentmond a keresztény egyetemességnek, amely szerint minden ember egyenlő méltósággal és jogokkal rendelkezik.
A keresztény hívek nagy része mégis ujjongó lelkesedéssel fogadta szavait, mert azt gondolták, hogy a miniszterelnök a konzervatív értékek – a család, a nemzet, a haza – védelmében lép fel, s ezzel az egyházat erősíti. Magatartásukat az is befolyásolja, hogy a kormány az egyházi intézmények fenntartására bőségesen juttat forrásokat. Ám amikor az egyház eltűri, hogy a kormány mondja meg számukra, mi is az a kereszténység, oda az egyházak autonómiája. Az egyháznak arra kell törekednie, hogy kizárja magát minden világi hatalomból, és minden világi hatalmi megnyilatkozást önmagából.
Az egyházakat gyakran éri liberális kritika, ám a papok ebben nem éreznek segítő szándékot, inkább arra gyanakszanak, hogy a liberálisok meg akarják semmisíteni az egyházat. Indokolt a gyanakvásuk?
Mindkét fél bizalmatlanul tekint a másikra. A liberálisok társadalmi veszélynek érzik, hogy egyre több iskola van az egyházak kezében, az egyházak viszont nem merik elutasítani azt, hogy átvegyék az oktatási intézményeket, mert félnek attól, hogy akkor ott a liberalizmus oktatási programja győzedelmeskedik. Egyik fél sem tud úgy tekinteni a másikra, hogy az értékek hordozója. Pedig az egyházak képesek összetartani, megőrizni a közösségeket, és az emberek számára az összetartozás nagy érték. A liberálisok viszont azt hirdetik, hogy nincs közösség az emberi szabadság nélkül, ami ugyancsak fontos üzenet. Ez a két szemlélet kiegészíthetné, erősíthetné egymást. Korunk egyik meghatározó filozófusa, Francis Fukuyama azt mondja, hogy a vita elmérgesedett a liberális és konzervatív oldal között, a liberálisok ugyanis a társadalom összessége szempontjából másodlagos kérdéseket állítanak középpontba. Ilyen az LMBTQ-probléma. A kisebbségek jogait természetesen védeni kell, de ez nem vezethet oda, hogy a társadalom nagy többségét érintő kérdések, mint a szegénység, a társadalmi lecsúszás, a háborúk, a környezetrombolás, háttérbe szorulnak. Ha a liberális mainstream nem változtat hozzáállásán, akkor a liberalizmus ijesztő lesz sokak számára, és a világ egyre „trumpistább”, orbánistább lesz, és egyre autoriterebb rendszerek épülnek majd fel. A liberális társadalom pedig felszámolja önmagát.
Névjegy
Wildmann János 1954-ben született Vácrátóton. Pécsen a közgazdaságtudományi egyetemen diplomázott, később Budapesten és Győrben teológiát tanult. A hittudományi diplomát - politikai okokból - Luzernben szerezte meg, majd Svájcban középiskolai tanárként dolgozott. 1998-ban családjával visszatért Magyarországra, és több egyetemen is tanított vallástudományt és -szociológiát. Alapító főszerkesztője az Egyházfórum folyóiratnak, több könyvet írt az egyházak működéséről és társadalmi beágyazottságáról. Négy gyermeke és egy unokája van, munkáját Pécs és Svájc között ingázva végzi.
