A közeledését leginkább az jelezte, hogy anyám elkezdte – korabeli fogalmakkal élve – „felhalmozni’ a hűtőben és a spájzban a tojást, a vajat és a cukrot a süteményekhez. Amúgy az akkori Jézuskának csak lopakodva, szinte már settenkedve kellett megtalálnia a városban az ajándékokra érdemes gyerekeket és felnőtteket.
Szenteste napján a közeli Kossuth-kertbe vitt ki a nagymamám, hogy megnézzük a „gyerekvárosnak” hívott aprócska fabódékat, amelyeket épp csak annyira díszítettek fel világító füzérekkel, hogy ne olvadjon bele teljesen a sűrű, puha sötétségbe. Egy mai iskolás sírva röhögne a próbálkozáson, de a kivilágítatlan utcák korában már néhány színes égőcske is Párizsnak tűnt. Csak egyszer mentünk ki oda, se előtte, se utána nem érdekelt túlságosan, s talán ez is volt a célja: némi segítség az eltereléshez. Amíg ugyanis ott tébláboltunk, anyáméknak volt elég ideje felhozni a garázsból a fát, befaragni és feldíszíteni, hogy bennem megtörténjen a csoda.
Amúgy abszurd is lett volna az áruhiánytól kongó boltokat felkészíteni a karácsonyi „rohamra”, nem is volt rá szükség, mert pár nappal az ünnep előtt még a leggagyibb pizsama és a leglehetetlenebb pulóver is elkelt. Nekünk, a határtól nem túl távol szerencsénk volt, mert az ajándékok nagy részét Magyarországról szerezték be a szüleim: társasjátékot, Karl May- vagy Cooper-regényeket, édességeket. Mai fejjel úgy mondhatnám, hogy megteremtettük a kereskedői láztól mentes karácsonyt, miközben a lényeget megőriztük. Néha – amikor mozdulni sem tudok a karácsonyi tumultusban, és közelharcot kell vívni a szaloncukorért – úgy érzem, beleszámítva a nosztalgia fénytörését is, szinte hálás is lehetnék ezért a Kárpátok Géniuszának.
Ma ugyanis már senki sem nevetné ki az unokatestvérem kisfiát. Október végén Málagában szinte természetesnek vettem, hogy a főutcán ráérősen elkezdték felállítani a hatalmas, csillagokkal megszórt, sziporkázóan aranyszínű hengereket. Bécsben csak egy hétre rá jelentek meg a munkagépek a Rathaus előtt, és november közepén – igen bölcsen, egy hétköznap este – már ott is találtam magam a karácsonyi vásár forgatagában. Nem tudom, mit gondoljak erről. A bennem élő gyerek természetesen ujjong, s talán azt sem bánná, ha már a nyár végét is bevonnánk a folyamatba. A felnőtt énem meg azt számolgatja, hogy talán egyre több idő kell az árusoknak, hogy kitermeljék a vélhetően borsos bérleti díjat. Azt is tudom persze, hogy sokan ebben az időszakban tudják csak nyereségessé tenni vállalkozásukat, elengedhetetlen hát, hogy belekortyoljak a minden évvel kisebbnek és drágábbnak tűnő puncsba. (Csak érzéki csalódás, mert a bögre – otthon összehasonlítom a korábbiakkal – most is két és fél decis.)
A nejem boldogan újságolja, hogy az amerikai CNN a legszebb karácsonyi vásárnak választotta a bécsi forgatagot, ami azt jelenti, hogy jövőre még többen jönnek majd, s talán még korábban jelennek meg a bódék. Hiszen ki tudna ellenállni a mindenhonnan áradó szeretetnek? A pár évvel ezelőtti energiaválság óta nagyon is takarékossá vált osztrák főváros itt boldogan dobja a lovak közé a gyeplőt: ragyog a fényekben a park, a tér, a jégpálya. A 2001 óta hagyományos „jászolkiállítást” is végignézzük. Az egyiken, mintha a Megyében, a hobbitok közt jött volna világra a kisded, egy másikon viszont, Karl Krejci örökbecsű alkotásában egy igazi dráma köszön vissza. A Megváltó egy olyan házban jön világra, amelyet egy hatalmas markoló épp az alapokig kíván lebontani. Nem tudni, hogy a gép mellett álló izgatott munkások – a háromkirályok? – kinek drukkolnak, a haladásnak vagy a félig lerombolt házban felsíró gyereknek? Mindehhez csilingelő karácsonyi zene társul.
Az alkoholos puncs egy idő után hatni kezd, s már nem is nézem az áruk elé kirakott számokat. Bellára is nagyon büszkék vagyunk: az első karácsonyi vásárát, a kutyaorrnak felfoghatatlan szagorgiát – forró csokival, knédlivel, buktával – igen fegyelmezetten tűri. Mi persze belekóstolunk mindenbe, leginkább a helyi, autentikus ízeket keresve. Az itteni kétszersült „lángosra” és kürtős kalácsra csak legyintünk – azt mi jobban csináljuk. Amúgy az itt felfedezett, dióval, lekvárral töltött sült alma is így lett az otthoni menü alapja.
Hazaérve megadóan kikészítem a karácsonyi cédéket a lejátszó mellé, és próbálok nem arra gondolni, hogy semmi ötletem arra nézve, ki mit kapjon idén. (Magamat most is könyvekkel lepem meg: jöhet az új Závada, a friss Nobel-díjas dél-koreai Han Kang új regénye, meg egy kis történelem nyomatéknak.) Azzal vigasztalom magam, hogy tavaly is ugyanez volt a helyzet, és a nejem kreativitása most is kilendít majd a holtpontról. Azt pedig finoman kipuhatolózom, hogy magának mit szánt. Nem lehetne ezt tényleg a Jézuskára bízni?
