Eper, puncs, háború, csokoládé, avagy, már csak pár évet kell kibírni itt
Kevés egyszeri és megismételhetetlen van a születésen és a halálon kívül, és 2025 ilyen volt. Nincs belőle másik. (Sajnos, merthogy jó dolgok is történnek azért ebben az überfurcsa kommunikációs igazgatóként hőbörgő szociopata jelenkorban.) Tizenhat évünk se lesz másik. Ez a mondat itt, ez sincs jobb helyzetben: hopp, elmúlt. Múlásköb a fortissimón. A jövő más. Abból rengeteg van. Leírhatom például meglepetésemre, hogy episzkopális egyház, és aztán ki is húzhatom gyorsan, mielőtt szétszaladna a Nyájas, és különben is. Viszont addig jár a korsó a kútra, amíg – ha már 2026. Jó szokásunkhoz híven közéletünk ismert és kevésbé ismert szabadságpárti szereplőihez fordultunk, reménytelenségében is szép kísérletet téve arra, hogy ha emlékművet nem is, de legalább egy apró kilátót építsünk 2025-nek, vagy tanösvényt, hovatovább lombkoronát, de semmiképpen sem solymári körforgalmat, mert az hova vezetne, ugye. És 2026-ot is felskicceltük. Jó lesz az, ha rajtunk múlik, mivelünk, a jelenben múlatva a jövő időt.
