„Életre-halálra olvasni” (Márai Sándor)
Első megközelítésben – a témához illően, első olvasatban – úgy tűnik, nincs különösebb gond a könyvolvasással. Sokan vallják manapság is, milyen jó dolog a könyvek olvasása, kiváltképp üdvös az új kiadványok frissességét, sajátos nyomdai illatát magunkba szippantani. Otthonunk általános tartozéka a könyvespolc, igaz, sok helyen csupán lakásdíszként funkcionál, mégis olykor szívesen olvasunk bele egy-egy könyvbe tanulás, a világismeret gyarapítása, szórakoztatás vagy éppen tartalmas pihenés céljából. Az emberben kialakul a világ különféle dolgai iránti kíváncsiság, pontosabban a vágy, hogy gondolatilag birtokoljuk a valóságot, és legalább értelmezhessük, vagy épp vitathassuk azt. Egy jó könyv hű és megbízható társ, továbbá túlzás nélkül állíthatjuk, az embernek valósággal szellemi gyönyört, lelki örömet tud okozni. Nem csodálkozhatunk, hogy az UNESCO 1995. április 23-át „Az olvasás és a könyv ünnepének” nyilvánította, majd 2024-ben Strasbourg városnak „A könyv világvárosa” címet adományozta. Nyilván nem véletlen, hogy műalkotások végtelen sora születik a könyv és az olvasás dicsőítésére. Hogy csupán önkényesen kiválasztott példával éljek, érdemes Stróbl Alajos kiváló, fehér márvány szobrára gondolnunk, az Anyánk (1896) című alkotására, amely az 1900-as párizsi világkiállításon Grand Prix díjat nyert. Az anya ölében nyitott könyvet láthatunk, a művész fontosnak tartotta a könyv, ezáltal az olvasás kiemelését: szimbolizálva az ismeretszerzés, a tanítás-tanulás klasszikus eszközét. A művészetek mellett nyilvánvalóan a tudományok sokasága ugyancsak foglalkozik az olvasás és a könyv problémáival, mindegyik kiáll annak jelentősége és népszerűsítése mellett.
Az olvasáskultúra – köztudott – történetileg az írástevékenységből fejlődött ki. Ezzel kapcsolatban gondoljunk például az ókori Egyiptom írnokára. Mély tiszteletét és tekintélyét jól érzékelteti, hogy a fáraó előtt egyedül ő maradhatott ülve. Azután hosszú, több évezredes fejlődés után létrejött a könyvnyomtatás, nyomában az írástudatlanság lassú felszámolása. Kialakul az olvasás, azon belül a könyvolvasás általános (nevezzük így) polgári kultúrája, amely azóta már nemes hagyománnyá vált.
Az írás és az olvasás kialakulása, majd általánossá válása mögött végső soron mély felismerés és igazság rejlik: az embernek mondanivalója van szűkebb-tágabb környezete (valamint önmaga) számára. Ezt az alapszükségletet, magától értetődő vágyat – azt hiszem – képtelenség kiirtani az ember életéből. (Legfeljebb új formákba, kevésbé átlátható és -érezhető alakzatokba csatornázzuk be.)
Ugyanakkor tapasztalhatjuk, hogy napjainkban, sajnos, sokféle gond és probléma halmozódik fel a könyvolvasás kapcsán. Elégedettek egyáltalában nem lehetünk az olvasáskultúra állapotával. Legfőképp azzal a szomorú ténnyel szembesülhetünk, hogy látványosan megcsappant az emberek olvasási kedve.
Egy 2023-as Tárki-felmérésből tudhatjuk, hogy a felnőtt lakosságnak összesen csupán 15 százaléka olvas rendszeresen. Nem sokkal jobb a helyzet, ha az ifjúság olvasási szokásait tekintjük. Egy újabb kutatás szerint a megkérdezett fiatalok több mint 80 százaléka a papír alapú olvasást unalmasnak, avíttnak, sőt, utálatosnak tartja.
Ha nem olvasnak eleget, akkor számolhatunk például azzal a szomorú ténnyel, hogy romlik a tanulók szövegértési képessége, ahogyan az újabb PISA-felmérésből kiderül: a hazai diákok olvasási teljesítménye az OECD átlag alatt van. Különösen az ifjúságra érvényes, hogy azt a szerepet, amelyet korábban a könyv töltött be, most abszolút uralja az okostelefon, a táblagép, a TikTok, a közösségi média, az influenszerek.
Nyilvánvaló, össztársadalmi szinten megkopik a ma élők olvasási kultúrája. Legalábbis nagy mértékben átstrukturálódik világa, formája, hatásrendszere, s nem biztos, hogy ez csak előnyökkel jár. Mindenesetre sajátos veszélyállapot alakul ki, amelynek társadalmi felismerése, hál’ isten, már megtörtént, és megszületett az ezzel kapcsolatos elvi álláspont: a 2022-es „Ljubljanai kiáltvány” határozottan leszögezi, meg kell állítani az olvasási kultúra hanyatlását. Gondolom, az ilyen nemes célt és erős eltökéltséget sokan tudjuk vallani. Azonban egy ilyen program gyakorlati megvalósítása semmiképp nem ígérkezik könnyűnek, gyorsnak, éles érdekharcok nélkülinek. Legfőképp nem következik be automatikusan, csupán nagyon átgondolt, kontrollált, hosszan tartó társadalmi együttműködéssel várhatók részsikerek, azok is csak fokozatosan. Hogy érzékelhető módon javuljon az olvasáskultúra helyzete, az nem néhány szóba jöhető intézmény (például: könyvkiadás, oktatás, írói alkotómunka) dolga és felelőssége. Égetően szükséges hozzá egy különálló, folyamatosan szinten tartandó, társadalmi súlyú figyelem, megkülönböztető törődés, magas rendű össztársadalmi együttműködési készség és képesség. Ezzel kapcsolatban legalább kétféle társadalmi kihívással nézhetünk szembe.
Sokan és sokféle tudomány képviselői írták már le, hogy a mai társadalmak a gyorsuló korszakba lépnek. A kutatói szakirodalom akárcsak vázlatos érzékeltetése helyett, hadd hivatkozzak most egy, igaz, önkényesen kiválasztott szépirodalmi példára (talán kedvet csinálok – stílszerűen – egy klasszikus könyvolvasáshoz). Nemrég adták ki magyarul J. K. Stefánsson, kortárs izlandi író különleges világú regényét (A halaknak nincs lábuk). Innen idézek: „Nincs időnk, türelmünk, kitartásunk, (…) inkább odaadóan nyeljük az instant megoldásokat, a gyorsételeket, a gyorsszexet, mindent, ami azonnali eredménnyel kecsegtet, a gyorsaság korát éljük.” Az olvasási szokásokra vonatkoztatva, mindez annyit jelent, hogy napjainkra kialakult a gyorsolvasás jelensége. Azoknak, akik siránkoznak, hogy az emberek manapság nem, vagy alig olvasnak, azt válaszolják: dehogynem, éppenséggel túl sok időt töltünk ezzel. Kénytelenek vagyunk igazodni az új világtendenciához, a látványosan sokasodó olvasnivalót csak gyorsolvasással követhetjük.
Kétségtelen, a gyorsolvasás gyakorlata létezik, különösen ha arra gondolunk, hogy a megélhetés és/vagy a jobb életkörülmények biztosítása miatt sokan vállalnak több munkát, elhasználva szellemi-fizikai erőtartalékaikat, így valóban nem jut idő és energia a nyugodt, alapos olvasáshoz. Mégis túlzás azt állítani, hogy ezzel megoldódik az olvasáskultúra minden problémája. Tudnunk kell, a gyorsolvasás, a minél több olvasnivaló fogyasztása általában felszínes-felületes (nem ritkán hamis) ismeretanyagot közvetít, ráadásul nem hagy mély nyomot olvasója tudatában, illetve amit magába szív, azt könnyen elfelejti. Nem árt itt felidézni a franfurti iskola órása, a XX. század német esztéta, Theodor W. Adorno egyik markáns gondolatát, amely szerint
a műalkotások (festmények, szobrok) előtt hosszan el kell időznünk, hogy kellően magunkba szívjuk a szívet-lelket, szellemet megragadó világát, mondanivalóját. S alighanem így állunk a tartalmas könyvekkel is: idő, megfelelő állapot és nyilván több-kevesebb erőfeszítés szükséges ahhoz, hogy egy-egy olvasmány belénk ivódjon és tartós hatást tudjon kiváltani.
Nem kisebb horderejű kihívást jelent a legújabb csúcstechnológiai termékek és eljárások (internet, okostelefonok, tabletek, okosóra, Facebook, TikTok, a közösségi média egyéb platformjai, MI, a podcast) látványos uralma a mindennapi életünk alakulásában. Az ámulatba ejtő csodás produktumok tömegméretű használata nem pusztán gyorsítja, könnyíti, gazdagítja életünket, új távlatokat nyitva a gazdaság, a haditechnika, az orvoslás-gyógyítás, a tudomány, a kultúra, az idegenforgalom, a tanulás modern eszközei-formái számára, hanem átalakítja, mégpedig gyökerében, az olvasás hagyományos struktúráját. Az ismeretszerzésben, a művelődésben, a kommunikációban, a szórakozásban, a különféle játékokban hódít az online megjelenés: a rövid, vizuális képekbe tömörítő történetek, beszédek, kommentek sokasága, amelyek általában hatásosnak, jól fogyaszthatónak tűnnek.
A társadalmi tér és idő összenyomódik; ha a világ bármilyen pontján történik valamilyen rendkívüli dolog, esemény, azonnal értesül róla a Föld bármely lakója. Ma az élet minden fontosabb területén közelebb esik egymáshoz Budapest és – mondjuk – London, mint az elmúlt századokban két, egymástól csupán 50 kilométerre lévő település.
Manapság az ember boldogulásának, előrejutásának egyik feltétele, hogy megtanulja és ügyesen használja a hipermodern eszközöket, ez hozhat számára nagyobb sikert, élvezetet, profitot, kényelmesebb életet. Nem az offline világ, például az, hogy hány papíralapú könyvet olvasott el. Üdvös dolog persze, ha valaki a szépirodalomban is tájékozott, és gyakran olvas klasszikus műveket, ám ez sokak szerint már nem számottevő tényező. Ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy akadnak embertársaink, akik soha nem vesznek könyvet kezükbe, kiváltképp nem szépirodalmi alkotásokat. Sajnos!
Úgy tűnik hát, a mai modern világ, a maga gazdasági-technikai újdonságaival, tudományos forradalmával – sok más mellett – az olvasáskultúrában is alapvető változást hoz. Újból hangsúlyozva, egyrészt jelentősen megcsappan a rendszeres olvasói tábor, másrészt kommercializálódik az olvasói fogyasztás, előtérbe kerülnek a könnyen és gyorsan „emészthető”, inkább csak szórakoztató műfajok. Például a fantasy, a sci-fi, a detektív- és horrortörténetek, a romantikus szerelmi kiadványok. És fordítva: háttérbe szorul a nagy szellemi erőfeszítést, időráfordítást és türelmet igénylő művek olvasása (és vásárlása).
Ma ilyen körülmények között fáradoznak azok, akik szívügyüknek tekintik az olvasáskultúra jobb állapotát. Tudom, az olvasás jelentőségét negatívan befolyásoló világtendenciát nem lehet megállítani. Legföljebb rendkívül apró sikerek érhetők el, azok is csupán hosszú távon fejtik ki hatásukat. Marad a reménykedés és a józan észben való hit. Talán ez sem kevés. Az ember előbb-utóbb rádöbben arra, hogy léteznek talmi, értéktelen kiadványok, a közösségi média kritikátlan követése pedig diszfunkcióval is jár.
Az ember előbb-utóbb rájön arra, hogy a mély gondolatisággal, komoly mondanivalóval előálló könyv az ő épülését is szolgálja.
Mert megtanítja gondolkodni, érvelni, kritikailag mérlegelni a dolgokat. Rádöbben, hogy maga a valóság mennyire összetett, differenciált. Egy ilyen könyv hatása tartósan rögzül tudatunkban, nem ritkán katartikus élményt kiváltva. Hiszek abban, hogy Gereben Ferenc olvasókutató könyvének címe (Boldogult olvasókoromban) nem csak a múltra vonatkozik, és mai is élnek olyan emberek, akik élnek-halnak az olvasásért. Ahogy Márai Sándor írja Füves könyvében: „Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas.” Nemes gondolat, megszívlelendő felismerés. Azért ott bujkál bennem a kínzó kérdés: napjaink társadalma mit kezd üzenetével?
