- Privát történelem

Mi kell ahhoz, hogy valaki író legyen?

Két, egymást kizáró válaszom is van. Az egyik – az kell hozzá, hogy írjon. Tehát a szó jelentését folyamatos melléknévi igenévként értelmezem. Akkor vagyok író, amikor éppen írok, kitüntetett állapot, nincs garancia arra, hogy még egyszer belekerülök. Más megközelítésben viszont az „íróság” nem cselekvés, hanem attitűd kérdése. Ahhoz, hogy valaki ebben az értelemben író legyen, nem feltétlenül kell írni, szövegeket létrehozni. Ilyenkor a szón inkább a létezéshez való viszonyt, a figyelemnek egy bizonyos koncentrációját értem. Írónak lenni egyszerre jelent hűvös kívülállást, ugyanakkor a figyelem, a szemlélődés heves egzaltációját. Nem venni részt teljes lényünkkel az éppen zajló eseményekben, megőrizni a megfigyelő érintetlen, semleges pozícióját.

Ön szerint az életrajz és az életírás ugyanaz a kategória? És van ma egyáltalán létjogosultsága egy ilyen pályázatnak?

A felszínes hasonlóságokon kívül semmi közük egymáshoz. Talán csak annyi, hogy a tárgyuk a szerző élete. Az önéletrajz – vagy ahogy ma mondjuk, a CV – leginkább az adatokat hangsúlyozza, miközben paradox módon az énről van szó, de az énnek olyan személytelen aspektusai kerülnek előtérbe, amelyek adminisztratívan rögzíthetők. Ki hova járt, mikor született, kik a szülei stb. Szinte semmit nem árul el arról, hogy ki ő valójában, hogy milyen tapasztalatai vannak a világról egyébként. A fiam révén meglehetősen sok slam poetry-estet láttam már, jellemzően a most pályázni hívott 16-22 évesek lépnek fel, és az a tapasztalatom, hogy abszolút van miről beszélniük, és szándék is van bennük arra, hogy megfogalmazzanak olyan, csak rájuk jellemző, generációs élményeket, amelyekről egyébként nem kapnánk semmiféle híradást. Ezért azt gondolom, hogy fontos lehet ez a pályázat az önismeretünk szempontjából.

Pedig én úgy látom, hogy az idősebb korosztály könnyedén legyint rá a fiatalokra, mondván, hogy már nem is tudnak beszélgetni, nem olvasnak, és írni végképp nem írnak. Okként pedig az online világban való jelenlétüket jelölik meg.

A digitális bevándorlók és bennszülöttek közti szakadék miatt óvatosan kell bánni az ítélkezéssel, mert nekünk, idősebbeknek fogalmunk sincs arról, hogy milyen természetes módon használják ezeket a felületeket azok, akik ezeknél a formáknál később születtek. Mint ahogy arról sem, hogy milyen fokon érthetetlen számukra a mi elzárkózásunk és a negatív ítéleteink ezekkel a kommunikációs formákkal kapcsolatban. Mert ők anyanyelvi szinten használják ezeket. Számukra az offline és online jelenlét drasztikus megkülönböztetése, és főként ez utóbbi démonizálása értelmezhetetlen. Még soha nem születtek olyan sebességgel technológiák, mint ma, így soha nem történt meg egy generációval, ami az enyémmel, hogy egy alapvetően tizenkilencedik századi kommunikációs hagyományban szocializálódik, és pár év alatt a huszonegyedikben találja magát. Az ember számra az a természetes, amibe beleszületik. Akik meg nem, azok valamiféle apokaliptikus narratíva részeként olvassák ezt. Ha már az „olvassák” szónál tartunk, mert említette az előbb, hogy „nem írnak, nem olvasnak”. Szerintem itt az történik, hogy ezeknek a szavaknak is megváltozik a jelentéstartománya. Az „olvasni” ma azt jelenti, hogy bármiféle jelrendszert, vizuális narratívát értelmezni, jelentésekkel felruházni. Ugyanúgy, ahogy minden strukturált jelrendszernek a létrehozását is „írásnak” tekintem. Tehát az, hogy nem olvasnak és nem írnak, a valóságban azt jelenti, hogy nagyon sokféle kommunikációs formát használnak, speciel azt a klasszikus kifejtős, lassú, lineáris jelképzést és jelfejtést kevésbé. Miközben persze mégiscsak érzem annak a fájdalmát, hogy az én számomra ismerős és otthonos kultúrának sok szempontból befellegzett.

És mit lát, mi lesz helyette?

Az a fajta hierarchikus, monolit kultúraeszmény, amelynek jegyében én felnőttem, és amelynek része például a mindenkire érvényes általános műveltség normája, már nem létezik. Helyette ma az úgynevezett műveltség policentrikus, különböző emberek, különböző értékválasztások és kánonok alapján tájékozódnak. És ezek a kultúrák vagy érintkeznek egymással, vagy nem. De azt már nem lehet mondani, hogy van egy a klasszikus fogalmak szerinti zárt kánon, amit, ha ismerek, akkor művelt vagyok, ha nem ismerek, akkor pedig műveletlen.

Ebben viszont óriási szerepe van a világhálónak.

Abszolút, hiszen itt szó sincs békés egymás mellett élésről, élet-halál harcot vívnak az értékrendszerek, ezért ez az ultraliberális vízió nagyon is megkérdőjeleződik a napi konfliktusok szintjén. Mindig, minden pillanatban nagyon bonyolult döntési helyzetekben kell az embernek az éppen legjobbnak tűnőt választaniuk. Mi, emberek évezredeken át azt szoktuk meg, hogy a „velünk született” identitás viszonylag stabil. Ha valaki beleszületett a görög-latin-keresztény-zsidó kultúra kvázi egyértelmű értékrendszerébe, valamikor a középkorban, akkor az akármeddig nézett vissza a családjában, ezeket az értéket látta megkérdőjelezhetetlenül működni. Ma viszont egyetlen életen belül látjuk azt, hogy lehet valamit és valaminek a diametrális ellentétét is értékként tételezni. És hogy mind a kettőnek igazsága van. Ez a típusú relativizmus iszonyatosan megnehezíti az életet. A legtöbb ember különböző identitások metszéspontján él, és egy ilyen bizonytalan státuszban próbálja meghatározni magát. És hogy ez milyen pszichikus következményekkel jár, azt nagyjából látjuk.

Ha lett volna lehetősége 16-22 évesen egy pályázaton írni magáról, akkor az akkori énjével miről írt volna? Indult volna egyáltalán?

Az én életemben ez az 1972-től 1978-ig tartó időszakot jelentené, ami szerintem az egyik legsötétebb időszaka volt a puhuló Kádár-rendszernek. Addigra már messze volt a hatvanas évek illúziója, a hatalom visszalépett azokból a gyenge kísérletekből, amikor megpróbálta úgymond demokratizálni a közéletet és modernizálni a gazdaságot, és egy nagyon retrográd, rossz korszak jött el. Én akkoriban ezt úgy éltem meg, hogy a hivatalos kultúrának semmi köze nincs ahhoz a kultúrához, amit megközelíteni próbálok, azaz egy alternatív kultúrában próbáltam tájékozódni. Ezért nehéz komolyan vennem ezt a kérdést, mert nem nagyon hiszem, hogy akkoriban előállhatott volna egy ilyen helyzet. Ha mégis előállt volna, akkor valószínűleg erről kellett volna írnom. Erről a tapasztalatról. A hasadékról, a rossz közérzetről, ami akkor volt jellemző. Arról például, hogy ’71 március 15-én szétverték a megemlékezés velem egykorú résztvevőit. Hogy ’72 március 15-én magam is ott voltam a Petőfi szobornál. Pont tegnap találkoztam azzal a barátommal, akivel együtt mentünk. Volt rajta egy ballonkabát és a ballon alatt egy fényképezőgép. Én előtte álltam, és amikor sziszegett, akkor elléptem, ő meg gyorsan csinált egy fényképet. Az egyik ilyen képen Petőfi Sándor szobra mellett balról-jobbról egy-egy rohamkocsi áll, tele rendőrökkel. A szabadság jelképére zsaruk vigyáztak.

Ez volna a mostani indulók számára a tanácsa? Hogy a történetek felől közelítsenek?

Amennyiben lehet ezt általánosítani, akkor az, hogy lehetőleg a legkevesebb előfeltevéssel fogjanak neki az írásnak. Akkor szoktak érdekes szövegek születni, ha az ember képes eltekinteni a tényleges elvárásoktól és arról ír, ami számára fontos. Mert ahhoz van olyan intenzív érzelmi viszonya, hogy a létrejövő szöveg meg tudja ragadni azt, aki olvassa. Az a nagyon érdekes ebben az egészben, hogy a történelem jelen idejéről van szó, vagyis pont arról, ami ki szokott szorulni a történelemtudományból és a történelemkönyvekből. Hogy milyenek a hétköznapjai az éppen zajló történelemnek. Azok a pillanatok, amik sokszor sokkal többet mondanak, mint egy hosszú tanulmány. Egyszerűen azért, mert az ember jellemzően narratívákban fogalmazza meg a tapasztalatait, és ezekben mindig a legjellemzőbb pillanatot ragadja meg. Azt hiszem, hogyha venném a bátorságot, hogy ajánljak bármit is, akkor ezt ajánlanám: hogy arról beszéljenek, ami nekik fontos. Ne akarjanak alkalmazkodni se a korhangulathoz, se a vélt sikeresség attribútumait ne kergessék a szövegükben, hanem tényleg arra figyeljenek, ami a legjobban érdekli őket.

Tud példát mondani erre a privát történelem mesélésre?

Olvastam egyszer egy antológiát, ami a délszláv háborúról szól. Az ismert szörnyűségek voltak benne leírva: a fejekkel focizó katonák, a zebrán áthaladó gyerekeket számolatlanul lelövő mesterlövészek... De volt benne egy történet – és rendesen csak erre emlékszem – egy nőről, aki bent ragadt egy lakótelepi lakásban, ahol nem volt víz, és aki egy idő után elviselhetetlennek tartotta, hogy nem mosott hajat sok héten át. Így hát leengedte a radiátorokból a vizet, és azzal mosta meg. Tele lett a fejbőre véres sebekkel. Talán lehetett volna elővigyázatosabb. De őt nem érdekelte semmi más, csak hajat akart mosni végre. És nekem ez a történet valamiért sokkal élesebben meséli el azt, hogy mit jelent a háború. Hogy mit jelent az embernek az a törekvése, hogy megőrizzen valamit a méltóságából. Hogy milyen érzés koszos hajjal létezni, vagy hogy milyen érzés, hogyha sebek van a fejbőrön. Ezek nyilván olyan típusú azonosulási pontok, amiket bárki átélhet. És ezek azok a történetek, amik fokozhatatlan pontossággal képesek megmutatni, hogy hol, milyen világban élünk.