Kezdő újságíró koromban egy gazdasági eseményről kellett tudósítanom. Már nem emlékszem pontosan a témára, de gyanús, hogy egy megyei kisvállalatokkal kapcsolatos sajtótájékoztató lehetett az ominózus esemény. Annyira volt izgalmas az egész, mint amennyire most – így utólag leírva – izgalmasnak tűnik. Semennyire. Mindössze azért maradt meg bennem még ennyi év után is ez az emlék, mert hibáztam a tudósítás során: valamit elszámoltam és emiatt rossz adatokkal jelent meg a cikk. Nem kell eget verő hibára gondolni, emlékeim szerint a tartalmat nem is befolyásolta a téves adat, számomra azonban még így is lelkifurdalást okozott. Annak ellenére is, hogy rajtam kívül nem sokan vették komolyan a hibát. Akkori főnököm például egy kézlegyintéssel elintézte a dolgot, és azzal a „bölcsességgel” engedett utamra, hogy „jobb, ha az újságíró nem számolgat, abból csak a baj van”.
Akár egyetértünk ezzel a megállapítással, akár nem, én akkor megfogadtam, hogy amennyire csak lehet, kerülöm a számokat. Ehhez pedig sajnálatos módon viszonylag hosszú ideig tartottam is magam, mígnem rájöttem arra, amit már természetesen a „régi görögök” is nagyon jól tudtak: a számok világa és a bölcselet egymástól elválaszthatatlanok. Ráadásul, ha távol tartanánk magunkat a számok világától, nem találkozhatnánk olyan érdekes könyvekkel, mint amilyet Charles Seife írt a nulláról – arról a számról, amely sokáig csak mint veszélyes gondolat volt jelen a nyugati gondolkodás történetében.
A laikusok számára elsőre talán túlzásnak tűnhet veszélyesnek nyilvánítani a nullát, belelapozva a könyvbe azonban hamar kiderülhet, hogy a szerző. nem túloz (Legalábbis ebben.) A nulla ugyanis valóban egy félelmetes jelenség volt az ókori görög, alapvetően geometria-központú matematikában, és a semmire nemlétezőként hivatkozó filozófiában. Márpedig a püthagoreusok – akik a számokat tekintve meghatározóak voltak az antikvitásban – nem tudtak mit kezdeni a nullával (olyan háromszög ugyanis nem létezik, melynek egyik oldala nulla), így inkább nem vettek tudomást arról, hogy a semminek számként lehetséges léteznie. Ezt erősítette Parmenidész azon bölcsessége is, mellyel kvázi elindította a nyugati metafizikát, s amely valahogy így hangzott: a létező létezik, a nemlétező pedig nem létezik. Márpedig, ha a nemlétező nem létezik, akkor nem is kell azt jelölni, nem igaz?
Seife szerint azonban a nulla története nem is itt (nem) indul be igazán, mivel az igazi főkolompos a történetben nem más, mint Arisztotelész. Az a görög gondolkodó, aki Platón mellett a legnagyobb hatást gyakorolta a nyugati gondolkodás történetére, és akire természetesen nagy hatást gyakoroltak az előtte munkálkodó bölcsek, így például Püthagorasz és Parmenidész. Seife élvezetes stílusban mutatja be a részleteket, és a történet nyilván sokrétűbb a mostani ismertetésnél, de a lényeg, hogy azok a tanítások, melyek a legnagyobb hatást gyakorolták a nyugati civilizációra, nem tudtak mit kezdeni a nullával és távoli unokatestvérével, a végtelennel. Az Arisztotelész metafizikájában megjelenő „mozdulatlan mozgató” – amely nem engedi a dolgokat „elvégteleníteni” – nagyon is jól jött a kereszténység számára, hiszen tulajdonképpen bizonyította isten létét. (A keresztény teológia legalábbis így értelmezte.) A nulla és a végtelen nemléte így velünk maradt majdnem kétezer évig és eléggé sok galibát okozott. Seife többek között felhívja a figyelmet arra, hogy Zénón legendás paradoxonjait is azért nem tudták feloldani sok száz éven át, mert akik foglalkoztak velük, nem ismerték a nullát. Ami azonban ennél jobban meghatározta az emberek hétköznapjait (és a mai napig örökségünk), nem más, mint a naptár, amit használunk, és amit szintén a nulla ismerete nélkül alkottak meg. Lett is belőle bonyodalom 25 évvel ezelőtt, az ezredforduló ugyanis nem akkor, vagyis 1999. december 31-én volt (mint ahogyan azt sokan gondolták), hanem egy évvel később 2000. december 31-én.
Seife könyve igencsak élvezetes betekintést nyújt a nulla történetébe, mindenképpen érdemes vele tartani arra a szellemi utazásra, amelyre invitál. Még akkor is így van ez, ha egy ponton az olvasó úgy érzi, mintha Seife azt sugallaná: a nulla nem-ismerete s az arisztotelészi filozófia diadala vetette vissza az emberiség fejlődését több száz éven át. Amelyben egyébként valahol mélyen még van is némi igazság, ugyanakkor azt is fontos szem előtt tartanunk, hogy a nulla még nem minden. Nem-ismerete (vagy tagadása) jelentős befolyással bírt a gondolkodástörténetre, de számos más kulturális és társadalmi tényező tette a világunkat olyanná, amilyennek most ismerjük. Mindezeket észben tartva a nulla történetének vizsgálata és Seife olvasmányos stílusa egy egészen eredeti megközelítésben tálalja a gondolkodástörténet alakulását.
(Charles Seife: Nulla – Egy veszélyes gondolat története. Typotex, 2024)
