Amikor a legendás énekes-dalszerző, Bob Dylan még csak a szárnyait bontogatta, előszeretettel fordult meg egy kis, zsúfolt üzletben New Yorkban, Greenwich Village-ben, ahol első koncertjét is adta. A Folklore Centrum tulajdonosa egy fiatal, lengyel bevándorlócsaládból származó, lelkes, a zenei kordokumentumokat szenvedélyesen gyűjtő fiatalember, Israel Goodman – ismertebb nevén „Izzy” Young – állt. Az üzletben egyébként nemcsak a ma már Nobel-díjas zenészlegenda fordult meg, hanem egymásnak adták a kilincset a beatkorszak nagyjai és az utazgató folkzenészek is, így rendszeresek voltak itt a koncertek és felolvasások. Az örökmozgó Izzy életére jellemző, hogy a svéd népzenétől megihletődve egyszer csak Svédországba költözött, ahol nemcsak családot alapított, hanem létrejött az egykori bolt svéd változata is.
Magyarországon talán kevésbé ismert az édesapja élettörténete, alakja. Ha három dologgal kellene jellemezni, mit mondana róla?
Először is a boldogság jut az eszembe. Mindig boldog volt az életében. És minden apró dolgot tudott értékelni, nagyon lelkes volt. De természetesen leginkább Bob Dylan első koncertjeiről ismert, hiszen erről lett híres.
A kapcsolatukról Dylan is megemlékezik az önéletrajzában. Mondhatjuk, hogy barátok voltak?
Igen, éveken át barátok voltak. Bob Dylan sokat időzött apám boltjában, olvasgatta a könyveit, húrokat vett a gitárjához, használta az írógépét, amikor írt egy dalt. De miután apám Svédországba költözött, már nem maradtak kapcsolatban. Dylan a rendkívüli hírnévvel egyre visszahúzódóbb is lett. Nem tartotta a kapcsolatot szinte senkivel, akit én ismertem. Olyan volt, mintha csak a turnébuszában ülne, és egyik városból utazna a másikba. Így később már leginkább Dylan menedzserén keresztül érintkeztek. Dylan szerintem túl elfoglalt és nagyon zárkózott lett.
Önre mennyire hatott egyébként Dylan, akár a dalaival, szövegeivel?
Én soha nem találkoztam vele, így ilyen szempontból nem volt meghatározó, de apám számára nagyon fontos volt, és sok elismerést kapott Dylan és a vele való kapcsolata miatt. Szóval fontos lett az életünkben – ami másképp alakult volna, ha ő nincs.
Amerikaiként egyébként miért éppen a svéd zene fogta meg az apját? Honnan jött a népzene iránti rajongása?
Az élete nagy részét ez töltötte ki. Mindig is szeretett volna különböző országok folkzenéjével foglalkozni, ez eleinte leginkább az amerikai zenét jelentette, aztán a svédet, később már mindenféle népzenét. Nagyon megérintette a svéd zene, aztán mélyen megszerette a svéd kultúrát, és jónak tartotta a társadalombiztosítási rendszert is, nagyon nagy különbség volt az amerikai és a svéd között. Ott volt a boltja New Yorkban, ahol különféle koncerteket szervezett, aztán több svéd népzenész is megfordult a városban, és ők is koncerteztek nála. Így fedezte fel végül.
A regény 2016-ban a Nobel-díj körüli eseményekkel indul, az átadóra az ön apja is hivatalos volt. Dylan végül nem ment el, önök viszont igen. Miért volt fontos ez a nyitány?
Azt gondolom, az olvasók közül sokan Dylanről szeretnének olvasni. Szóval ezzel őket is megszólítom. De azt hiszem, ez az apám életének dilemmáját is megmutatja: egyfelől híres, másfelől pedig csak egy fickó, akinek van egy kis poros boltja, szóval nagyon eleven, de ugyanakkor egy kicsit elveszett is. Ez egy nagyon jó képet ad arról, milyen volt ő éppen akkor, és mi volt az én szerepem ott. És persze arról is, hogy milyen összetett ez az egész helyzet körülötte, mert egész életében nagyon frusztrálta, hogy nem lett híresebb, legalábbis én így gondoltam. Az ismert boltjának a bemutatására is remek lehetőséget adott, mert minden főbb dolog ott történt. Tehát ez egy írástechnikai kérdés is, mert a könyvem különböző történetszálakból áll össze.
Mikor döntött végül úgy, hogy megírja az apja sokszínű történetét?
Gyerekkorom óta írtam naplót, ezért folyamatosan leírtam, mi történt az életemben. És amikor az apám nagyon beteg lett, akkor egyre többet írtam róla. És amikor alzheimeres lett, szinte teljesen abbahagytam a munkát, és több időt akartam vele tölteni. Elkísértem a fogorvoshoz, az ortopédiára, elég sokat kellett várakoznom a rendelők váróiban. Így elkezdtem egyre többet írni. Alapvetően, amikor szomorú vagyok, akkor a színészetbe vezetem át az érzéseimet. De persze ez nem színészkedés volt. Szerettem volna valami szépet létrehozni azon kívül, hogy mennyire szomorú a helyzet. Amikor erről írtam, akkor valami szépség is létrejött. Valami, amire büszke lehetek, és amire ő is büszke lenne. Elmentem néhány írószemináriumra, mert előtte még soha nem írtam és publikáltam könyvet. A naplómban mindig csak azt írtam le, ami éppen akkor történt, de a számítógépembe már az emlékeket is kezdtem kibontani.
Mit gondol végül is mi lett a végeredmény: egy szépen megírt napló, autofikció, esetleg regény?
Egyértelműen regény. Meg is lepődtem, amikor a kiadó nem a szépirodalmi, hanem a non-fiction területen akarta megjelentetni. Mert nekem ez egy darabka művészet, nem életrajz vagy a naplóm. Vannak benne persze részletek a naplómból, de azok is át lettek dolgozva. Nagyon is.
Az édesanyja jórészt a háttérben marad. Miért?
Nekem két teljesen különböző életem volt, mert a szüleim elváltak, amikor pár hónapos voltam. Szóval nem kötötték annyira össze az életüket. Ez a történet pedig az apámról szól. Az elején az anyámról is írtam, de aztán úgy éreztem, hogy ez egy másik történet. És elég jó ahhoz, hogy egy saját történet legyen.
A könyvben vissza-visszatér egy Allen Ginsberg-vers, a Father Death Blues [Eörsi István fordításában Halál apa blues]. Miért volt ez annyira fontos az önök számára?
Ez egy olyan vers volt, ami mindig kint volt otthon a falon, egy központi helyen. Apám mindig felolvasta nekem. Aztán a YouTube-on is sokat hallgattam, ahogy Ginsberg elszavalja, és közben játszik a harmonikáján. És már gyerekként is sírtam, amikor olvastam, mert úgy éreztem, hogy az apámról szól, aki egy nap elmegy majd. Szerintem ez egy gyönyörű vers. Gyakran, amikor apámnak volt egy koncertje a boltban, levette a falról, és a koncert közepén felolvasta, nagyon átszellemülten, és azt mondta, hogy ez a lányomnak szól. Szóval ez mindig is ott volt körülöttünk, mint egy jel, amely azt mondja, hogy légy óvatos, mert meg fogunk halni, az apád meg fog halni, vagy ilyesmi. Gyerekkorom óta kísér ez a szöveg és gondolat.
Philomène Grandin
(Stockholm, 1974) svéd író, színésznő és televíziós műsorvezető. Első könyve, a Csak engem el ne felejts 2021-es megjelenése után azonnal nagy sikert aratott Svédországban. 2022-ben Stockholm város kulturális ösztöndíját is elnyerte, a szerző előadásában hangoskönyvként is megjelent, valamint 2023-ban angol nyelven is kiadták.
