- Bodó Viktor: Létrejött egy elég komoly morális válság, a szakmai viták teljesen eltűntek

Mesélte, hogy egy műtét előtt áll, és a mostani állapota részben korlátozza a mozgását. A Goethe Intézetben egy konferencián azt mondta, nagyon fontos önnek a szabadság. Most, hogy viseli a kényszerű korlátozást?

Hullámzóan. Úgy érzem sok türelmet tanultam az elmúlt időszakban. Először a könyökömmel lett egy probléma, sok fájdalommal járt. Kétszer kellett megműteni, aztán fel kellett kötni, ami nagyon rosszat tett a nyakamnak. Abba kellett hagyni a gyógytornát, a sportot. Ezek mind segíteni szoktak abban, hogy a mentális állapotom egyensúlyban legyen, ám ez az előbbiek miatt felborult. Eleve frusztrál, ha nem mozoghatok úgy, ahogy szeretnék. Az sem volt jó, hogy antibiotikumokat kellett szednem. Akadtak mélypontjaim. Ám összességében jó leckének tekintem.

Mit ígérnek az orvosok a műtét utánra?

Azt mondják, ha jól sikerül, akkor semmi bajom nem lesz többet a nyakammal, a diagnózis ugyanis nyaki gerincsérv.

Maradva a személyes kérdéskörnél, néhány hónapja halottam egy rádióinterjút, amelyben őszintén vallott a függőséggel való küzdelméről. Korábban mintha kerülte volna ezt a témát, most jutott el addig, hogy megossza a nyilvánossággal?

Nem tudom, mikor beszéltem erről először, de a felépülés első éveiben javasolják, a közösségben ahova tartozom, hogy szerényen a nyilvánossággal. Ott az első öt tiszta évre mondják azt, hogy ez egy jó kezdet. De ehhez el kellett jutnom, sok lépés írás (12 lépés ) és gyűlés előzte meg ezt az időszakot. Most már jó érzés erről beszélni, meg próbálok jó példával szolgálni. A függőséggel küzdők többsége sokáig tagadásban van, bár a környezetük általában észleli a bajt. Ezért is tartottam fontosnak erről színdarabot készíteni, ezért született A csoport című előadás, amelyet Földvári Péternek köszönhetően a 6szín tűzött a műsorára és egy önsegítő függő csoportról szól. Tehát van remény, van módszer, csak bele kell ugrani és csinálni.

Közben sokan még ma is úgy érzik, hogy nincs segítség.

Ma már nálunk is vannak lehetőségek, épp erről szól az említett előadás is. AA (Anonim Alkoholisták), NA (Narcotics Anonymus), Szenevdélybeteg szülők gyermekei csoport, evészavarosok, SLA szex és szerelemfüggők és munkafüggők csoportja Szenvedélybeteg Csoport amely vegyesen mindenféle szenvedélybetegséggel küzdő embernek ad felépülési programot, a Magadért Alapítvány honlapján lehet tájékozódni, ott nagyon profi és kedves komoly tapasztalattal rendelkező szakemberek dolgoznak. Van hozzátartozói csoport is az alkoholista vagy drogfüggők hozzátartozóinak, hogy megtanulják önmagukat megvédeni. Megtanulják, hogy tudnak igazán segíteni, és szigorú kereteket szabni, adott esetben ultimátumot adni a függőnek, hogy válasszon a szerettei és a drog vagy alkohol között, illetve, ha választott segíteni neki a felépülésben, mert az is kemény, folyamatos hegymenet.

Ön gondolta valamikor, hogy feladja, nem tudja végigcsinálni?

Szerencsére a csoport, a közösség működése sokat segített. Van például egy „szponzor”. Őt mindig el lehet érni és egy bensőséges kapcsolatot lehet vele kialakítani. A lépések pedig abból állnak, hogy sok sebet, titkot, traumát, sötét dolgot megosszon vele az ember és maga a napi, heti rendszerességű terápiás program képes az éberséget folyamattá kovácsolni. Ezek így együtt nagyon sokat segítenek a felépülésben. Lehet úgy is a piálást vagy a drogozást abbahagyni, hogy az ember nem fordul senkihez. Ilyenkor az ember un. „száraz józan”, frusztrált, feszült, depressziós, humortalan lesz. Erre is van sok példa, az én családomban is. De ilyenkor nagy az esély a visszaesésre. Én először harminc napos rehabra mentem, a Felépülők nevű Lovizercsalád programjára. Ami arra volt jó, hogy lenyomjam a kilincset, benyissak egy ajtón és tisztában legyek azzal, hogy milyen út vár rám, ha ezen elkezdek haladni. Az akkori rendezéseimen is látszott, hogy még nem találom önmagam.

Volt egy emlékezetes munkája a „Ledarálnakeltűntem”, de gondolom az még nem a tiszta időszakában született.

Sőt, akkor volt a legprogresszívebb a használatom. Azt gondoltam kipróbálok minden drogot, akkor is, ha belehalok. A különböző drogok hatásait akartam vizualizálni a különböző jelenetekben. Hogy miként sikerült, azt én nem tudom, nem is emlékszem rá.

Segítek, nagyon markáns lett.

Persze, mert amikor már kész volt és utaztunk vele fesztiválokra még legalább három évig fejlesztgettük. Úgy, hogy nem csak a drogoknak köszönhető a sikere.

Ön tavaly ősszel indított egy színészosztályt a Jurányiban. A tanításban miként használja ezeket tapasztalatokat?

Nagyon szigorúak a szabályaink. Azt tanultam meg a terápiás időszakban, hogy egyértelmű keretekre van szükség és ezt szigorúan kell venni. Nálunk egyáltalán nem elfogadott az alkohol vagy a droghasználat. Természetesen ha ilyen probléma felvetődik, akkor a delikvenst eltanácsoljuk, de előtte elbeszélgetünk az illetővel, hogy hol kérjen segítséget. A szenvedélybetegség ebben a szakmában testközelben lévő probléma. Aki erre a pályára kerül, biztosan találkozik olyannal, aki érintett vagy érintett volt. A magyar kulturális életben ez a probléma sajnos még nagyon benne van, látjuk, ismerjük az áldozatokat.

Amikor ön járt az egyetemre, órákon beszéltek a függőségről?

Egyáltalán nem, inkább az volt a személet, hogy sokat dolgozzunk! Olyan volt az órarend, éjfélig próbáltunk, másnap pedig már reggel nyolckor kezdtünk. Én még el is mentem forgatni. Hamar látszódott rajtam, hogy probléma van, de mivel mindig jött valami siker, elnézték, hogy pusztítom magam, gyakran igen látványos botrányok kíséretében. Ezek egy része jó mókának tűnt, aztán jöttek az egyre sötétebb és tehetetlenebb vergődések. Gimnáziumban próbáltam ki először a füvet. Azt hittem én sohasem leszek alkoholista, nagymenő drogos leszek, de ez a tervem nem jött össze… Később a saját stábtagjaim is aggódtak értem és csak hosszú idő évekig tartó elkeseredett megoldáskeresés és sok nehéz játszma után sikerült ebből az egészből kikeveredni.

Még az SZFE foglalás előtt szó volt arról, hogy indít egy színészosztályt az intézményben, aztán ez tavaly valósult meg teljes más keretek között.

Igen, korábban Szamosi Zsófiával, Grigor Attilával és Rácz Attilával összeraktunk egy oktatási, fejlesztési anyagot, amely szándékai szerint felfrissítheti a színészképzést, hozzákapcsolja a filmszínészképzést és átvizsgálja a készségtárgyak egymáshoz való kapcsolódását. Az egyetemen ugyanis ezek külön szigetekként működtek, a tanárok többsége alig egyeztetett egymással, a feladatok nem következtek logikusan egymásból. Nem születtek írásos anyagok sem az elképzelésekről, metódusról, sem arról, hogy hogyan lehet fejleszteni és frissíteni az oktatást. Azt szerettük volna, hogy a képzés olyan legyen, mint egy próbafolyamat. A sok, kis részinformáció egyfelé mutasson. Az elméleti oktatás leginkább az elemzésről szóljon. A többi tárgy is központosuljon végül egy vizsgába, amellyel már rá lehet fordulni a színházszerű működésre, amelyben mindezeket a készségeket együttesen kell alkalmazni.

Milyen újdonságok kerültek be a tanrendbe?

A képzés három éves, két év intenzív zárt közös munka, majd egy év gyakorlat – nemzetközi gyakorlat. A mesterség tanárok váltakoznak három havonta, a többiek állandók. A mesterségórákat Kocsis Gergő és Pelsőczy Réka indította, saját történetekkel dolgoztak. Őket most Máté Gábor és Rába Roland követte és itt már a személyes történet mellett a megírt mű is megjelenik. Ezt követi az improvizáció, karakterépítés kreatív írással és személyre szabott irodalmi anyagokon keresztül elemzéssel. Kovács D. Dani, Hegymegi Máté, Majd jönnek a realista konkrét szerepek, darabok, Székely Kriszta és Polgár Csaba, zenés színház, abszurd-groteszk, meg mindez valahogy együtt. Közben egyre több nehezítéssel és speciális feladatokkal beszédórák vannak Fekete Tiborral és Mácsai Pállal. A filmszínészetet Miklauzics Bence és Szamosi Zsófi tartják, illetve további tanárok elmélet, zene, hangképzés és ének mind azon munkálkodnak szoros egyeztetésben, hogy lépcsőzetesen haladva összefüggéseiben tárgyaljuk a készségoktatást. Olyan színészeket szeretnénk képezni, akik autonóm gondolkodó alkotók és legyen világos elképzelésük az őket körülvevő világról és azt tudják artikulálni legyen nyitottak és készüljenek fel a nemzetközi projektekre is. Magyarországon nincs annyi lehetőség, mint amennyi színésziskola és végzős színész. Ha készítenének egy felmérést csak a budapesti színházak körében, hogy hány fiatal színészt szerződtetnek, akkor egy rémisztően alacsony szám jönne ki, ha fiatal rendezőket veszünk számba, akkor ez az adat még riasztóbb. A szakma, a társulatok elöregedtek.

Hogyan lehetne ezen változtatni?

Például úgy, hogy kellene egy hely, legyen a neve például Dinamó,  vagy vagy boomer nyelven: Fiatalok Színháza, és az oda bekerülők kapjanak egy két éves szerződést.

A színházi kettészakítottság is nehezíti a fiatalok helyzetét.

Jó lenne, ha ez a kettészakítottság ripityára összetörne, de ehhez alapvető változások kellenének, szakmai és nem politikai alapon történő gondolkodás és gyakorlat.

Van ennek realitása?

Egy pályakezdő színész megkérdezte tőlem, vállaljon-e szerepet egy állami megrendelésre készülő filmben. Az ösztönös válasz erre az lenne, hogy persze, hisz te egy színész vagy, ez pedig egy szerep, ami óriási lehetőség. Közben az ember azonnal elgondolkodik a válaszon, mivel a kormány elkezdte széttúrni a kultúrát, annak az elvnek az alapján, hogy a kultúrában is legyen központosítás. De ehhez sajnos roppant kérdéses ízlés és kritikán aluli szakmai felkészültség társult józan ésszel nehezen felfogható herdálásra kódolt gigatámogatások kíséretében. Ezért létrejött egy elég komoly morális válság. A szakmai viták teljesen eltűntek. De visszatérve a kérdésére, illetve a pályakezdő válaszára, csak annak kellene számítani, hogy milyen szintű a felkérés szakmai értelemben. Sajnos egyáltalán nem tartunk itt és ez egy nagyon szomorú jelenség.

Végül mit javasolt konkrétan az említett pályakezdőnek?

Abban próbáltam őt megerősíteni, hogy higgyen a saját akaratában. Érdemes azt a döntést hozni, amiben nyugodtabbnak, biztonságosabbnak érzi magát. Ahol „koszt” érez, arra bátran mondjon nemet. Színészként tanulni még egy ilyen helyzetből is lehet.

Az egyetemfoglalásnál még ön is kitett a közösségi oldalára markáns nyilatkozatot, de az utóbbi időben mintha nem tett volna ilyet, pedig van sok súlyos kulturális ügy. Elfáradt ön is?

Akkoriban olvastam egy interjúban, azt hiszem Fekete Tibor volt hogy a válaszadó jól szórakozik a sok nyilatkozaton. És tényleg nyilatkozatokat adunk ki, üzengetünk. De mi az, amit teszünk? Rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem befolyásolja az én véleményem a döntéshozókat. Ugyanakkor például az SZFÉ-n a változtatásokkal sokaktól elvették a tanulás lehetőségét. Engem is mélyre tolt ez az egész akkor. El kellett gondolkodnom azon, hogy mit is tudok én tenni és erre végül az iskolaalapítás lett a válaszom. Olyan lehetőséget kell teremteni, ami tényleges eszközöket ad a fiatalok kezébe.

Az Örkény Színházban hamarosan Füst Milán Boldogtalanok című drámáját rendezi. Miért ezt választotta?

Sok olyan előadást láttam, ahol gyenge minőségű az alapanyag. Azt gondoltam, hogy talán ez rám is igaz. Az egyetemen Székely Gábornál a Boldogtalanokon keresztül tanultam meg rendezni. Nagyon sokat elemeztük ezt a művet, amely rendkívül éles, mély történet, fojtogatóan fanyar humorral. Aztán én is rendeztem Marosvásárhelyen. Azonnal nekimentem. Lett egy érdekes előadás, de közel sem az ami rejlik az anyagban. Most végül is azért vettem elő, mert egyrészt szépen kiosztható az Örkény Színházban, ahol Mácsai Pál a leköszönő igazgató és aki sok lehetőséget adott nekem és alkotó csapatomnak a közös munkára. Arra is kíváncsi vagyok, hogy sikerült-e megtanulnom a szakmát, vagyis hol tartok én most, és szeretném megmutatni az előadást Székely Gábornak mesteremnek, aki ezen a darabon keresztül tanította a rendezést több generációnak is illetve Zsámbéki Gábornak, aki a másik nagymester, aki egyetem után a Katonában folytatta a képzésemet pályakezdő éveimben, és persze az sem árt, ha ezt a nézők is látják majd.