Kicsit több, mint egy éve robbant ki a kegyelmi botrány. Édesapja, Göncz Árpád neve többször előkerült a témában, államfőként megkegyelmezett egy édesanyának, aki súlyos beteg lányának segített meghalni. Mi a véleménye a bicskei ügyről?
Nem gondoltam, hogy ekkora földindulás lesz belőle. Minden napra jut egy olyan esemény, ami erkölcsileg elfogadhatatlan, mégsem történik semmi. Ez mégis hatalmasat robbant. Megérett a helyzet arra, hogy azok, akik a rendszer számára nem léteznek, azok, akik megőrizték az autonóm moralitásukat, és emiatt deviánsként kezeli őket a hatalom, kritikus tömeggé váljanak. Ez talán azért is történhet meg, mert az ügy a rendszer központi ideológiájának mondott ellent. A kormány folyamatosan arról beszélt, mennyire fontos számára a gyerek, és kiderült, van ennél fontosabb vezérelv. Égbekiáltó volt az ellentmondás. Sokak számára vált láthatóvá, milyen óriási a baj a gyerekvédelmi rendszerben és, hogy a pedofília nemcsak előfordulhat, hanem el is tussolják, sőt titokban megkegyelmeznek annak, aki ezt teszi. Az ilyen jelenségek morális pánikot okoznak. A pszichológiában ez azt jelenti, hogy ha az emberek a társadalom valamilyen alapvető normáját, értékét veszélyeztetve látják, a döntéshozóktól várják a veszély elhárítását. Ilyenkor megnő a döntéshozók felhatalmazása.
Jól használta ki ezt a nagyobb felhatalmazást a kormány?
A politika használhatja ezt a helyzetet arra, hogy érdemi intézkedéseket hoz, vagy arra, hogy olyan rendelkezéseket, amelyek ugyan a lényeget nem kezelik, de megnyugtatják a közvéleményt. A kormány ez utóbbit választotta, ahogy azt tette sokszor korábban is. De amilyen cinikusan most kezelte a helyzetet, az párját ritkítja. Az elégtelenül működő rendszer forráshiánnyal, szakemberhiány küzd, ezzel tisztában volt és van a kormány is, ahogy azzal is, ennek megoldása sok-sok pénzt, átszervezést, képzést igényelne. A megoldást ott kellene kezdeni, hogy gyereket ne vegyenek ki anyagi probléma okán a családjából. Ehhez jól működő, mindenhol elérhető családsegítő- és gyerekjóléti rendszer kellene – amelynek épp a leépítése zajlik évek óta. Ha lenne ilyen szolgáltatás, csak azok a gyerekek kerülnének szakellátásba, vagyis intézetbe, nevelőszülőkhöz, akiknek a családjában tényleg nincs más megoldás. A szakellátásba pedig magasan képzett szakemberekre van szükség. Ennek feltétele a megbecsültség, a jó fizetés, a kiégés megelőzésére, kezelésére szolgáló rendszeres szupervízió. De kellene egy olyan családi pótlék- és segélyrendszer is, amely valódi segítséget jelent a családoknak. Tudatos kormányzati döntés volt, hogy nem ezt a sok milliárd forintot és befektetett munkát igénylő reformot indítja el, hanem olcsó kommunikációs kampánnyal oldja meg a helyzetet. Ha mindenkit ellenőriznek, fenyegetnek, a gyermekvédelemben dolgozók magánéletében kutakodnak, az a helyzeten nem javít, de a közvélemény megnyugszik, egy erős, határozott vezető képét látja.
Akad azért más, bár kevésbé látványos változás is. Lassan magától a szociálpolitikától távolodik a kormány. A gyerekvédelemért ma már gondoskodáspolitikáért felelős államtitkár felel. A gondoskodáspolitikai kifejezés pedig új, egyházi egyetemi képzésbe is bekerült. Létezik egyáltalán ilyen tudományág?
Nem létezik, és az átnevezés mögött lévő ideológia is megkérdőjelezhető. A szociálpolitikai egy nemzetközileg elfogadott tudományág, aminek van egy egységesen elfogadott alapja. Ilyen például, hogy mindenkinek joga van a méltó élethez, az ehhez szükséges jövedelemhez, és aki ebben elakad, annak segítség jár. Mindez szolidaritási alapon működik, az emberek adót fizetnek, az államnak pedig kötelessége ebből gondoskodni a rászorulókról. Ennek a mértékéről, az egyén, a közösség, a társadalom szerepéről vannak viták, de az egész tudományos alapokra épül. A gondoskodáspolitikának ilyen háttere nincs, ennek megfelelően az nem is számonkérhető. Jól látható azonban a kormányzati szándék az átnevezés mögött: ez pedig az, hogy csökkentsék az állam felelősségét – azaz további pénzeket lehessen kivonni a rendszerből. Ki is mondatott, hogy a boldogulás nem az anyagiakon múlik. A képzést sem véletlenül bízzák egyházi egyetemekre, hiszen leírják, reményt kell kínálni a rossz körülmények elfogadásakor. Ez nekem azt jelenti, hogy aki rossz helyzetben van, ne ebben az életben akarjon boldogulni, hanem talán majd a túlvilágon. A képzéseket elvégzők pedig vezetők lesznek, de az nem elvárás, hogy a jelentkező szociális szakember legyen. Mivel a tananyag a „kereszténység társadalmi tanítására” épül, az látszik a célnak, hogy a szociális- és gyermekvédelmi intézmények vezetését ideológiai alapon kiválasztott, felülről irányítható emberekre bízzák.
Nemcsak a képzést, a nevelőszülői hálózat szinte egészét is megkapták az egyházak. Miért?
Mert az egyházak egy része Magyarországon pénzzel megvehető, cserébe a politikai támogatásért. Másrészt sokszor azt képviseli, hogy légy szelíd, elfogadó, és engedelmes. A kormány törekvése is ezt a hierarchikus megközelítést támogatja. Ez nagyon más, mint amit a világ demokratikus és modern része igényel és képvisel: ők egyéni- és szabadságjogokat, emberi méltóságot, számonkérhetőséget kérnek itt a Földön.
Aki ez ellen fellázad azt megalázzák, megsemmisítik. A szakszervezetek, érdekvédők csak nehezen tudnak megszervezni egy-egy látványos tiltakozást.
Ez az ország viszonylag keveset élt még demokráciában, amikor az emberek átélhették volna azt, hogy nekik szavuk, megannyi joguk, beleszólásuk van, befolyásolhatják a jövőjüket. Van egy pszichológiai továbbélése az autoriter rendszereknek. A gyerekek szocializációja arról szól, hogy átveszik a szülők üzeneteit, identitását, a politikai-társadalmi környezetre adott reakcióit. Az autoriter rendszer így épül be nemzedékek identitásába és él tovább a rendszer elmúltával is. Tehát az, hogy fiam, jobb, ha befogod a szád, és nem lógsz ki a közösségből, belénk van kódolva. És nehezen oldódik, ha azt látják, hogy aki fölemeli a szavát, aki láthatóvá válik, azon azonnal bosszút áll a kormány. Ez egy nagyon erős üzenet, hogy aki nem marad csöndben, azt ellehetetlenítik, nem szó szerint ugyan, de „kivégzik”: karakter-gyilkosság áldozata lesz. Ez alól a családtag sem kivétel, oda ütnek, ahol a legjobban fáj.
A magyar társadalom többsége igényelné az autoriter rendszert?
Abban az értelemben igen, hogy sokan vágynak egy erős vezetőre, aki megvédi őket a globalizált, kaotikus világ veszélyeitől. Az, ami évszázadokon keresztül a túlélést szolgálta, nem múlik el nyomtalanul. Hiába jött el a demokrácia, az nem tud gyors változást hozni. Kevésbé fájdalmas azt gondolni, hogy az én bajomról valaki más tehet, nem én nem tudok boldogulni, változni, nem én nem vagyok elég versenyképes. Egyszerűbb ezért a bevándorlót, a hajléktalant, a szegényt hibáztatni, bűnbakot találni. Ha a vágyott erős vezető pontosan megmondja, hogy ki a hibás, az biztonságot jelent, még ha ez hamis biztonság is.
Vesszőparipája a társadalmi megosztottság megszüntetése. Lát ebben előrelépést?
Nagyon rosszul állunk. Korábban is volt megosztottság, de sokat romlott a helyzet 2006-tól, amikor az utolsó pillanatig úgy nézett ki, hogy a Fidesz nyer, végül a szocialista-szabad demokrata koalíció kapott felhatalmazást egy második körre. Volt egy nagy csalódás a Fidesz-szavazókban, és erre ráérzett a vezérük. Addig nem lehetett látni, hogy ki a jobboldali és baloldali szavazó, Orbán Viktor viszont meg akarta mutatni, ki tartozik hozzá. Láttatni akarta, hogy ki van velük, egységet akart mutatni. Erre volt jó eszköz a kokárda, ami korábban a nemzeti egység jelképe volt, ekkortól viszont a Fideszhez tartozást mutatta. Orbán Viktor beszédeiben jókra és rosszakra osztotta az embereket: aki vele van az jó ember, aki nincs, az rossz. Létrejött a látható, folyamatosan bűnbakokat kereső megosztottság, amiből máig nem tudtunk kivackolódni. Aki felemeli a szavát, kritikát fogalmaz meg, az bajba kerül.
A Szuverenitásvédelmi Hivatal, sőt, maga a miniszterelnök is fenyegeti a kormánnyal kritikus, külföldi, így akár uniós támogatásban részesülő civil szervezeteket. Van okuk félni?
Van, még ha jogi alap nincs is rá. Pszichésen ugyanis bárkit meg lehet félemlíteni. Elég, ha kiszáll valakihez éjszaka a rendőrség, kamerák előtt vezetőszáron vezetik el – hiába derül ki évek múlva, hogy ártatlan volt.
A külföldi finanszírozás miatt gyermekvédelmi szervezeteket, szociális területen dolgozó érdekvédőket is megfenyegetett a hivatal. Mi a cél?
Az autonóm hang elfojtása. Hogy meddig mennek el, azt nem tudom. Azt lehet látni, hogy a putyini rendszer a modell, bár kétség kívül egy szelídített formában. Nálunk karaktergyilkosság van, nem a tizenegyedik emeletről esnek ki azok, akik szembemennek a rendszerrel. Azért durvulnak a módszerek, mert valós esélye látszik egy 2026-os kormányváltásnak.
Magyar Péter miben más, mint, azok, akik eddig a kormány megbuktatásán dolgoztak?
Ebben a helyzetben nem a kínált politika, vagy a személy minősége dönt, hanem az, hogy ki tud reményt adni. A helyzet más, mint korábban. Az egészségügy és az oktatás romokban, az európai uniós pénzforrás elapadt, az infláció elszabadult – a kegyelmi botrány ebbe a helyzetbe robbant be. A nagy influenszer tüntetésen az emberek megélték, hogy nincsenek egyedül, hiába érezték eddig azt, hogy ők a deviánsok, a kisebbséghez tartozók. Ebbe a lelki állapotba lépett be Magyar Péter. Nagyon jó időben, nagyon jó kommunikációval. Azt üzente, nem kell félni, és az felszabadító volt. Nyilván tudta, hogy ha szembefordul és kilép abból a kötelékből, ahová addig tartozott, akkor ő maga is a senki földjén találja magát. De erőt mutat, és nem hátrál. Az igazi dilemma az, hogy egy kevésbé megosztó, integratív személyiségre lenne most szükség, de ezt az iszonyú harcot, nyomást is bírni kell. Azt ígéri, hogy a Fidesz-szavazókat is hozni tudja, ami nem látszik egyelőre, de a köré szerveződő tömeg elég nagynak tűnik, és ez adja a reményt.
A napokban jelent meg korábbi írásaiból egy válogatás Nagy magyar nagycsoport címmel. A magyarok még egy nagy csoportba tartoznak?
A nagycsoport ez esetben a hasonló identitású embereket jelenti, akik hasonló érzelmi reakciókat adnak a történésekre. Ebben az értelemben nem egy nagycsoport van, hanem megosztottság, kivetített indulatok. A nagycsoportokat a fenyegető, szorongást keltő jelenségek tartják össze és ez nem kedvez a világ árnyalt, realitásnak megfelelő észlelésének. Ahhoz arra lenne szükség, hogy végiggondoljuk: hol is tartunk a rendszerváltás után 35 évvel, és mi együtt 10 millióan hogyan hoztuk ezt össze?
Göncz Kinga
Pszichiáter, politikus. Volt ifjúsági, családügyi, szociális és esélyegyenlőségi miniszter, 2006 és 2009 között külügyminiszter, 2009-től 2014-ig európai parlamenti képviselő. Jelenleg pszichiátriai és orvosi pszichoterápiás magánrendelése van Bécsben, emellett a CEU vendégprofesszora.
