Durva leegyszerűsítés, hogy a rasszizmus meg az idegengyűlölet vírusával Jean-Marie Le Pen és pártja fertőzte meg a francia társadalmat. A NF a nyolcvanas évektől azért volt olyan sikeres a rasszizmus meg az idegengyűlölet terjesztését illetően (és utódpártja, a NT ma is azért olyan sikeres), mert a francia szavazók széles rétegei eleve fogékonyak voltak a párt üzenetére. A rasszizmus meg az idegengyűlölet ugyanis nemcsak 1980 után, hanem 1980 előtt is masszívan jelen volt a francia társadalomban. A kérdés az, hogy milyen társadalmi változások tették lehetővé ennek a lappangó rasszizmusnak és idegengyűlöletnek, hogy a szélsőjobb üzeneteként megjelenjen a politikában, és hogy a szélsőjobb miképpen tudta ezt az üzenetet hatékony politikai eszközzé átalakítani. Mert bármilyen karizmatikus szónok és néptribun volt is Jean-Marie Le Pen, és bármilyen rafinált politikus és ügyes manipulátor Marine Le Pen, a sikerhez azért ennél több kellett, ehhez bizony a két politikus tehetsége korántsem lett volna elegendő.
A NF/NT térhódítását illetően azokról a pártokról sem szabad megfeledkezni, amelyek a közelmúltban uralták a politikai játékteret, más szóval a hagyományos (konzervatív vagy liberális) jobboldal éppúgy közrejátszott a NF/NT sikereiben, mint a balközép, vagyis a Szocialista Párt. Mindez annyit jelent, hogy az utóbbi négy évtizedben a jobb- és baloldali vezető politikusok lépésről lépésre olyan rasszista (bevándorló- és muzulmán-ellenes) konszenzust alakítottak ki, amely különösen termékeny talajt teremtett a NF/NT által terjesztett eszméknek. Másképpen, a NF/NT megerősödésében a jó ideig egymást váltó két nagy párt, illetve két politikai tábor éppúgy ludas, mint François Mitterrand elnökségétől Emmanuel Macron elnökségéig kivétel nélkül minden kormány és kivétel nélkül minden államfő (vagyis Mitterrand éppúgy, mint Jacques Chirac, Nicolas Sarkozy éppúgy, mint François Hollande – Macronról már nem is beszélve).
***
A rasszizmus különböző formái már a XIX. század végétől gyökeret vertek a francia társadalomban meg az ország politikai életében – gondolok itt az iszlamofóbiára, az arab-ellenességre, az antiszemitizmusra, valamint a feketékkel, cigányokkal és a bevándorlókkal kapcsolatos előítéletekre. A francia szélsőjobb is ezekből az előítéletekből merítette erejét a múlt század húszas-harmincas éveiben, és ennek lendületével jutott hatalomra 1940-ben. 1945 után azonban – Pierre Poujade rövid életű mozgalmát nem számítva – a szélsőjobb évtizedekre marginalizálódott. Csak a nyolcvanas években tudott jelentősebb szavazóbázisra szert tenni, és komolyabban akkor kezdett erősödni, amikor Marine Le Pen került a NF élére.
A párt térhódításában a NF kénkőszagú politikai örökségének elfogadhatóvá való áthangolása (vagyis a „dédiabolisation”) ugyanúgy közrejátszott, mint 2012 után a Nicolas Sarkozy vezette jobboldal, valamint – már François Hollande elnöksége után (2012–2017) – a neoliberális fordulatot támogató mérsékelt baloldal összeomlása. Végül a NF/NT megerősödését az is elősegítette, hogy a rádió- és tévécsatornák a nyolcvanas évektől fokozatosan megnyíltak a szélsőséges politikusok előtt. Így történhetett, hogy Marine Le Pen a 2022-es államfőválasztás második fordulójában már a szavazatok 41,5 százalékát tudhatta magáénak. Aligha véletlen, hogy a NF/NT azzal egyidejűleg indult gyors fejlődésnek, hogy – egyrészt – egyes társadalmi rétegekben a neoliberális fordulat hatására mind általánosabbá vált a lecsúszástól való félelem, és hogy mind a hírközlő eszközökben, mind az egymást váltó kormányok diskurzusában mindinkább teret kapott az iszlámellenesség meg az idegengyűlölet.
Mindenesetre, ha igaz, hogy csak a nyolcvanas évek elején lett dinamikusabb a francia szélsőjobb fejlődése, az is igaz, hogy a migrációellenes politika, illetve a bevándorlók stigmatizálása sokkal korábban, már a hatvanas években elkezdődött. A fordulat akkor következett be, amikor a Francia Kommunista Párt meg a Szocialista Párt is részben magáévá tette a hagyományos jobboldal migrációellenes politikáját, szintén a bevándorlók nyakába varrva a munkanélküliség problémáját. Mindez oda vezetett, hogy a jobboldali kormánypártok kénytelenek volt újra meg újra rálicitálni bevándorlásellenes politikájukra. Ezt az örökséget Emmanuel Macron is magáévá tette. Legutóbb, az államfő kezdeményezésére, 2023 decemberében hoztak törvényt – immár ki tudja, hányadszor – a bevándorlás szabályozására. (Az eddigi korlátozó intézkedések közül alighanem ez volt a legkeményebb.)
***
Ami az iszlamofóbiát illeti, bár ez csak a kétezres évekre alakult ki, gyökerei a nyolcvanas évekre nyúlnak vissza. A folyamat első epizódjaként az autóipart megbénító1982–84-es sztrájkhullámot szokás emlegetni, amelyért az első Mitterrand-kormány belügyminisztere, Gaston Defferre az autóiparban foglalkoztatott bevándorlókat, pontosabban muszlimokat és síitákat tette felelőssé. (Aligha véletlen, hogy 1983-ra tehető a nagy fordulat a NF történetében: ekkortól kerül a migránskérdés a közéleti viták homlokterébe, és ekkortól lesz a NF olyan párt, amelynek politikai jelenlétét már nem lehet figyelmen kívül hagyni.) De ebbe a sorba tartozik a nyolcvanas évek végén a creil-i általános iskolás lányok esete is, akiket muszlim fejkendőjük miatt nem akartak beengedni az iskolába (bár a Szocialista Párt akkor még az állami iskolákban nem akarta betiltani a vallási szimbólumok viselését).
Ettől az időtől fogva kezd gyökeret verni a félelem, hogy az iszlám és egyáltalán a muszlim jelenlét korántsem ártalmatlan a francia társadalomra nézve. Már csak azért sem, mert – legalábbis a hagyományos jobboldal meg a szélsőjobb nézőpontjából – egyszerre veszélyezteti a franciák nemzeti „identitását”, kultúráját, sőt, az egész európai civilizációt. A „hivalkodó” vallási jelképeket az iskolából kitiltó 2004. március 15-i törvény újabb érveket ad ennek a félelemnek. Ettől fogva a jobboldal (de részben a baloldal is) a köztársasági államforma alapzatának tekintett laicizmust játssza ki az iszlámmal szemben. Már nem a „fehér faj”, már nem a francia identitás, hanem a Köztársaság értékeinek és alapelveinek védelméről van szó. A muszlim hívőket a laicizmus sajátos értelmezésével próbálják ellehetetleníteni.
Az 1905. december 9-i törvényben rögzített laicizmus olyan jogelv, amely a szabad vallásgyakorlásnak, a lelkiismereti szabadságnak és az állam vallási ügyekben deklarált semlegességének biztosítéka. Ezzel szemben a szélsőjobb meg a jobboldal olyan ideológiai eszközt lát benne, amely alkalmas a muszlim férfiak és főleg a muszlim nők diszkriminálására. Amit tehát a mai politikai közbeszédben, illetve a rádió- és tévécsatornákon laicizmuson értenek, az – jóllehet vajmi kevés köze van az állam és az egyházak radikális szétválasztását elrendelő 1905. december 9-i törvényhez – újabban alapzata, ha nem épp központi eleme a francia iszlamofóbiának. A hatóságok ennek nevében tiltják ki a közintézményekből a vallási jelképeket, gördítenek akadályokat a mecsetek építése elé, vagy látják elfogadhatatlannak bizonyos szituációkban a muszlim fejkendő, a burka, a burkini, a hidzsáb vagy az abaja viseletét.
Az Orbán-kormány segít, magyar adófizetői pénzből terjeszkedhet az európai szélsőjobb***
Azon sem árt elgondolkodni, hogy mi a rasszizmus szerepe abban, hogy egyre szélesebb rétegek érzik magukénak a NF/NT politikáját. A francia sajtóban gyakran elhangzó vélemény, hogy amióta Marine Le Pen áll a NF/NT élén, a párt már nem az idegengyűlölő és rasszista rétegek szócsöve, mint volt a nemrég elhunyt Jean-Marie Le Pen idejében, hanem egy egész társadalmi osztály rossz közérzetét és elégedetlenségét fejezi ki. És abban van is valamennyi igazság, hogy a NF/NT szavazótábora az utóbbi évtizedek neoliberális politikája ellenében adja Marine Le Pen pártjára a szavazatát. Mindössze az a bibi, hogy a NF/NT az általa kanalizált indulatokat a neoliberális gazdaságpolitika haszonélvezői helyett a bevándorlók, muszlimok és más kisebbségek ellen fordítja. Ezt pedig az teszi lehetővé, hogy a NF/NT ideológiájában központi helyet elfoglaló rasszizmus ugyancsak központi eleme a szélsőjobboldalra szavazók társadalomképének és gondolkodásának. Marine Le Pen pártja tehát a látszat ellenére sem szakított a szélsőjobbnak azzal a tervével, amelynek jegyében volt kollaboránsok, a Vichy-rezsimet visszasíró pétainisták, plusz a francia Algéria hívei a NF-ot 1972-ben létrehozták.
Ez a terv – ahogyan Ugo Palheta, a lille-i egyetem docense emlékeztet rá abban a dolgozatában, amely tavaly jelent meg a francia szélsőjobb ideológiáját elemző tanulmánykötetben (Extrême droite: la résistible ascension, Paris, Édition Amsterdam, 2024) – a lényeget illetően a nemzetnek minden olyan „idegen elemtől” való megtisztítása, amely a franciák közti viszálynak, széthúzásnak, meghasonlásnak lehet okozója. Márpedig a NF/NT-nek mind a mai napig ez az alapzata, mivel változatlanul az iszlamistának megbélyegzett muszlimok, bevándorlók meg a bal- és jobboldali „globalista elit” áll a párt célkeresztjében. Marine Le Pen pártja ugyanis azzal vádolja ezt az elitet, hogy az országra zúdított migránsáradattal szándékosan el akarja veszejteni a francia nemzetet és le akarja rombolni a franciák identitását.
Feltűnő változás, hogy a 2010-es évek elejétől az antiszemitizmus eltűnt a szélsőjobboldali rasszizmus eszköztárából. Sőt, a NF/NT immár jó ideje a „zsidóság” védelmezőjeként lép fel az „antiszemita” muszlimok, valamint az újabban (a palesztin néppel vállalt szolidaritása miatt) szintén „antiszemitának” deklarált, valójában inkább Izrael-ellenes radikális baloldal ellen. Mindez csak újabb pálfordulás az eredetileg nácik és kollaboránsok által alapított párt történetében. A NF/NT tehát a tízes évektől iszlám-, muszlim- és bevándorló-ellenes rasszizmusra cserélte fel korábbi antiszemita irányultságát. Ami azért volt lehetséges, mert a párt szavazótábora nemcsak elfogadja, de igényli is a muszlimok stigmatizálását, ellentétben az antiszemitizmussal, amire egy ideje már nem reagál olyan érzékenyen.
Ami az NF/NT egyre növekvő szavazótáborát illeti, ez a választópolgárok társadalmi státuszát illetően korántsem egységes. Jóllehet a szavazók túlnyomó többsége a kispolgársághoz tartozik, a kisvárosokban vagy a falvakban élő, gazdaságilag viszonylag stabil, bár nem különösen jómódú „fehér bőrű” lakosság egy része is Marine Le Pen pártjának a híve. Ezt a társadalmilag eléggé heterogén tömeget az fogja össze, hogy különösen ellenséges a bevándorlókkal, muszlimokkal és romákkal szemben, és hogy nemcsak biztonságát, de francia „identitását” is félti a bevándorlók „inváziójától”. Mindent összevéve, a szélsőjobboldali szavazók szemében az összes párt közül a NF/NT lép fel legerélyesebben és leghatározottabban – persze, nem a növekvő gazdasági egyenlőtlenségek és még kevésbé a munkavállalók egyre szűkülő jogai, hanem – a nemzetre nézve veszélyként érzékelt bevándorlók, muszlimok és általában véve a kisebbségek ellen. Az idegenkedést csak erősíti a falvakban és kisvárosokban letelepedett bevándorlók helyi közelsége, a bevándorlóknak a franciáktól eltérő szokásrendszere, valamint a szociális ellátó rendszer korlátozott lehetőségein való osztozkodás kényszere.
***
A helyzetet tovább élezi Franciaországban az ország intézményes és politikai válsága. Emmanuel Macron ugyan 2017-től azt tekintette fő feladatának, hogy végrehajtsa a neoliberális gazdaságpolitika által megkövetelt reformokat, ehhez azonban a politikai elit ma már nem tudja megszerezni a választók többségének támogatását. Nem csoda, hogy a hatalmon levő pártok, megoldásként, a bevándorlás- és biztonságpolitika szigorításával próbálják visszaszerezni a választók bizalmát. Mindamellett – és erre a már említett tanulmányában Ugo Palheta is figyelmeztet – nagy hiba volna azt hinni, hogy a szélsőjobb hatalomra kerülése esetén be fogja érni a jelenlegi migráns- és muszlimellenes politika egyszerű folytatásával. Az a párt ugyanis, amely az általa terjesztett idegengyűlöletnek köszönheti sikereit, csak úgy tudja megtartani a hatalmat, ha – szabad teret adva az állami erőszaknak – egyre messzebb megy és egyre kíméletlenebb a bevándorlók, a bevándorló hátterű franciák, a muszlimok és általában a kisebbségek diszkriminálásában…
