Szülői gyász: Más a gyerekem!

Az előbújás mindig saját magunkban kezdődik el, amikor felismerjük, hogy születési nemünktől eltérő nemi identitásunk van, és az életünket nem a születési nemünknek megfelelően szeretnénk leélni, hanem a társadalmi nemünk szerint, amiről a Visszhangban 2025. január 4-én megjelent cikkemben is írtam.

Amikor az érintett arra az elhatározásra jut, hogy megosztja a szülei­vel a transzneműségét, nyilván egyfajta megértést, elfogadást, támogatást és feltétel nélküli szeretetet vár el a szülőktől. Szeretné, ha mellette állnának az elkövetkező tranzíciós folyamatban, amit magában már eltervezett, és támogatnák mind érzelmileg, mind mentálisan, esetleg még akár anyagilag is (az orvosi folyamatok rendkívüli anyagi forrásokat igényelnek).

A transznemű fiatal általában türelmetlen, és szeretné, ha ez az előbújás gyorsan és számára minél fájdalommentesebben történjen meg. A folyamat, ami érlelődik benne, sokszor hónapokig, évekig, sőt évtizedekig is eltarthat. 

De a szülői elfogadás egy transznemű fiatalnak talán az első olyan visszaigazolás az életében, amely arról szól, hogy valaki a döntését elfogadja, tiszteletben tartja és támogatja. Ez nagyon fontos számára, mert a döntését megerősíti, a diszfóriáját csökkenti a szülői támogatás.

Várakozás és valóság

Természetes, ha az érintett kezdeményezi ezt a beszélgetést a szülőknél, vagy véletlenül lebukik, például otthon női ruhákat vesz fel (az anyja, lánytestvére ruháit), és váratlanul hazaérkeznek a szülők, vagy már annyira nyilvánvalók a külső jelek, hogy a szülők kérdeznek rá. Ezek a körülmények nagyon változatos előbújási élethelyzeteket hozhatnak magukkal. Az előbújás egy transznemű embernek szinte mindig, kivétel nélkül nagyon stresszel terhelt, még akkor is, ha a legjobb, szerető családi környezetben nő fel. Ez egy olyan beszélgetés lesz, amelyre a reakció a szülők részéről kiszámíthatatlanok; az érintett fél attól, hogy az általa elvárt visszajelzés nem történik meg, vagy nem úgy, ahogy ő előre elképzelte azt. A legritkább esetben következik ez be az érintett elvárásainak megfelelően, azonnal.

A szülőt egy ilyen előbújás otthon, előzményektől függően különböző módon érheti. Attól, hogy villámcsapásként éri a bejelentés, odáig, hogy „sejtettük, hogy valami nincsen rendben”, vagy akár „mi már rég tudjuk rólad”, bármi előfordulhat. Talán utóbbi a ritkább, amikor egy szülő szinte bizonyosabb a dologban, mint maga az érintett, sőt még el is fogadja ezt, megértő és támogató. Tapasztalataim szerint jellemzően inkább a gyászfolyamatra hasonlít, amíg a szülő ezt az információt, felismerést magában végig tudja küzdeni. Nagyon sokféleképpen reagálhatnak, függően attól, hogy a család milyen földrajzi környezetben él (kis falu vagy nagyváros), hogy a szülők általában milyen társadalmi-politikai közegben érzik jól magukat (egy szélsőjobboldali nézeteket valló családban egy előbújás óriási veszélyeket is hordoz magában, a fiatalt akár ki is tehetik otthonról), és milyen iskolázottságúak. Befolyásolhatja a feldolgozási folyamatot a vallásosság is, mivel az egyházak egyelőre semmit nem tesznek annak érdekében, hogy a transznemű embereket Jézus szerető ölelésébe helyezzék (sőt!).

Ez a viselkedés a lehető legveszélyesebb, borzasztó tragédiákhoz, az érintett fiatalnál akár öngyilkossági kísérlethez vezethet, amit már később esetleg nem is lehet visszacsinálni.

Kérdések és kételyek

Az viszont teljesen természetes és elfogadható reakció, hogy pánikba esik a szülő, és millió kérdés merül fel benne. „Mi lesz az iskoládban, a munkahelyeden, kit szeretsz te igazán, férfiakat, nőket? Akkor te homoszexuális vagy, fiam, vagy leszbikus vagy lányom? Hogyan lesz unokám? Hogy fogadnak el az emberek? Mit szólnak majd a faluban? Mit szólnak a rokonok, a szomszédok?” A kérdések végtelenségig sorolhatók, ami leegyszerűsítve arról szól, hogy a szülő a társadalom várható elítélő magatartását hogyan tudja kivédeni és távol tartani saját magától és a gyerekétől, hogyan válaszol majd ezekre ő, aki semmit nem tud az egészről. Ebbe a helyzetbe a transznemű fiatal szinte belekényszeríti a szülőt, annak akaratán kívül.

Az első mondatok biztosan tele lesznek kérdésekkel és kételyekkel. Ezeknek a kérdéseknek a gyökere ott van, hogy a társadalom többsége semmit nem tud a transzneműségről, és sajnos ez a jelen fiatal generációnál is így lesz, amire felnőnek, hiszen kitiltották a felvilágosítást az iskolákból. Hogyan várjuk el egy szülőtől azt, hogy jól, megértően és támogatóan reagáljon egy transznemű-előbújásra, ha fogalma sincs arról, amiről a gyermeke beszél? Akár nem is hallott arról, hogy mi az az LMBTQ-közösség (vagy csak a propagandából), kik azok a transznemű emberek, de talán addig eljutott már, hogy vannak melegek. A szülő csak a veszélyeket és a kétségeket látja az előbújásban, mivel egyik pillanatról a másikra egy ismeretlen dologgal találja magát szemben, amit a jelenlegi magyar kormány is üldözendő, borzalmasan rossz dolognak állít be. Felmerülnek a szülőkben hamarosan azok a kérdések is: „Miért pont velem történik ez meg? Mit rontottam el? ­Miért nem vettem észre? Biztosan én vagyok az oka ennek az egésznek!” Kialakul hamar egy önvádolási folyamat, és a szülő belekerülhet egy mentálisan befelé forduló negatív spirálba, míg a transznemű fiatal sürgeti és értetlenül várja a gyors és feltétel nélküli reakciót, a szeretetet és a támogatást. Ez a folyamat sokszor nagyon nehéz, mert a fiatal sincsen készen arra, hogy válaszokat adjon a szülők kétségeire.

A legjobb, amit talán lehet mondani optimistán, hogy „reménykedjünk, túléled majd itthon”, vagy a szülő elkezd azon gondolkodni, merre élnek rokonok a nagyvilágban. Ez egy újabb nehéz döntés, hogy a gyerekemet úgy taszítsam el magamtól, hogy jót akarok neki?

Képletes veszteség

Talán a lehető legnehezebb eset az, amikor a szülő és a gyermek az előbújás után eltávolodik, megfagy a viszony közöttük, és szóba sem állnak egymással. Az érintett nem kapja meg a gyors elfogadást, támogatást, szeretetet, a szülők pedig nem kapnak választ a teljesen jogos kérdéseikre. Mindenki hiányt szenved, ha ezt az előbújási folyamatot nem sikerül jól kezelni.

Sok szülő keresi a racionális válaszokat a kérdéseire, de sok esetben ezeket a tudomány sem adja ma még meg nekik. („Mitől lettél, gyermekem, transznemű?”)Mit tehet az érintett, és mit tehet a szülő? Mindkét fél részéről sok türelemre és beszélgetésre lesz szükség. A folyamat feldolgozásában független aktivistaként tudok segíteni mindkét félnek (bővebben a témáról a Transz­egészségközpont YouTube-csatornán Transznemű a gyermekem! című videóban beszéltem). Rendkívül fontos, hogy ha az igény felmerül, milyen szakembert, klinikai szakpszichológust és/vagy pszichiátert keres fel a család, mert sajnos nagyon kevés olyan támogató (affirmatív) szemléletű szakember van ma Magyarországon, aki nem „kigyógyítani” akarja a fia­talt, hanem kísérni az úton, és segíteni őt a szülőkkel együtt. A konzervatív, kigyógyító terápiák hatalmas károkat okozhatnak a transznemű fiataloknak, ezeket semmiképpen nem javaslom! A transzneműséget nem lehet „gyógyítani”, mert nem betegség.

Talán sok sírás, veszekedés és kibékülés is kísérni fogja ezt a folyamatot, amíg el nem jutnak az elfogadásig és a támogatásig. Nem egy szülőt ismerek, akik szinte a szélsőjobboldali nézőponttól jutottak el a Pride mozgalom önkéntes segítéséig és támogatásáig. Aktivistaként én azt kérem a szülőktől, hogy legyenek nyitottak, a transzneműség nem egyenlő azzal, hogy elveszítik a gyereküket. Támogatással, odafordulással, nyitottsággal, elfogadással és valódi szeretettel meg fognak tudni küzdeni ezzel az élethelyzettel. Ha így állnak a „hírhez”, akkor egy boldog, kiegyensúlyozott, harmonikus kapcsolatuk lehet a gyerekükkel az előbújás után is. Az érintettektől pedig türelemre lesz szükség, és segítségre abban, hogy a szülőket megértsék, és támogassák őket a szülői gyász feldolgozásában.