– Mikor lépett be az életébe a digitális világ?
– Ez nagyon régi történet. Nyolcéves voltam, amikor a ’80-as évek elején a nagyszüleimtől kaptam egy Commodore 64 személyi számítógépet. A barátaimmal játszottunk rajta, de felfedeztem, hogy egy kóddal lehet benne grafikát programozni. Ezen felbuzdulva el is kezdtem a programokat átírni, és egyszer csak rájöttem, hogyha megváltoztatok bizonyos paramétereket, akkor nagyon fura, szürreális képek alakulnak ki a tévében. Innentől kezdve érdekelni kezdett, hol születik meg a kép: a számítógépben, az én fejemben vagy valahol teljesen máshol? Valószínűleg innen ered a technológia és művészet iránti elhivatottságom.
– Mióta ötvözi a számítógépes vizualitást a művészettel?
– Már húsz éve, csak akkor ugye még nem mesterséges intelligenciával, hanem programkóddal írtam vizuális kompozíciókat. Például az emberi és a gépi memóriát állítottam párhuzamba, ebből született a Failed Memories című képsorozatom, amelyben ha egy személynek a felejtés által törlődtek az emlékei, akkor pixelessé vált az arca. Közben kísérleteztem sok mindennel, virtuális és kiterjesztett valósággal, dolgoztam háromdimenziós szoftverekkel, foglalkoztam robotikával és interakció-dizájnnal, és érdekel mindenféle számítógépes szimuláció. Aztán egyszer csak elérkeztem a mesterséges intelligenciához.
– Mi az alkotói módszere?
– Én úgy dolgozom, hogy elkezdek kísérletezni egy technológiával, és akkor nagyjából látom, hogy be tudom-e építeni a gyakorlatomba. 2022-ben az MI-vel kapcsolatban azt éreztem, hogy még nem tart a megfelelő szinten, nem olyan izgalmas, de aztán abban az évben egy ismerősöm posztolt egy képet, amiről tizennyolc év tapasztalat után sem tudtam megállapítani, hogy az mivel készült. Meg is kérdeztem tőle, mire mondta, hogy mesterséges intelligenciával, és akkor elkapott valami furcsa eufória. A képen a pixelek, a színek, a mélységek, a struktúrák egészen másak voltak, mint amit addig tapasztaltam. Akkor éreztem, hogy ezt a technológiát ki kell próbálnom.
– Hogyan fogott neki az alkotásnak?
– Eleinte abszolút játéknak tekintettem. Nem tudtam eldönteni, hogy képes vagyok-e ezzel a technológiával képeket létrehozni, vagy sem. Aztán az utam során két fontos mérföldkőhöz érkeztem. Az egyik a Washington Post napilap 2022. novemberi címlapjának a megtervezése volt, amikor Donald Trump arcképét rekonstruáltam (alkotását a Creative Review angol szaklap beválogatta a 2022-ben megjelent tíz legjobb borító közé – a szerk.), illetve amikor ugyanebben az évben a Ludwig Múzeum Kisebb világok című kiállítására a feleségemmel, Baktay Anna-Rékával csináltunk egy installációt, melynek belsejébe belekomponáltam mesterséges intelligenciával készült videókat. Ez a két esemény jelentette az áttörést, amikor azt gondoltam, hogy művészként tudatosan elkezdtem használni az MI-t.
Legutoljára pedig Geszti Péter nagyszabású, a Puskás Arénában rendezett Geszti Sixty Show koncertjéhez terveztem vizuált.
