A zsenialitás terhe – Interjú a Dylan-film írójával törzsi világról és a pillanat politikájáról

A Sehol se otthon nem csak Bob Dylan életéről, sokkal inkább a zenéről szól, ami önálló része a filmnek. A Sehol se otthon zavarba ejtő: klasszikus életrajzi mű, de mégsem az.

Eléggé klasszikus filmkészítő vagyok, nagyon érdekel a történet, és nagyon izgatnak azok az emberek, akiket valamiféle szenvedély hajt. A régebbi filmjeim között bőven vannak efféle személyiségek, Ken Miles és Carroll Shelby Az aszfalt királyaiban, Johnny Cash A nyughatatlanban és most Bob Dylan. Mind művészek – még a versenyautó-építők is –, mert az életük az álmuk hajszolása. Ami számomra igazán érdekes: egy művész zsenialitásának a felfedezése a filmen keresztül. Tanárom és nagy mentorom, Milos Forman az Amadeusban ezt gyönyörűen oldotta meg. Az Amadeusban nem tudunk meg annyit Mozartról, mint Salieriről, a feleségéről, a királyról, az udvarról és a családjáról – Mozartot tehát azon keresztül ismerhetjük meg, hogy milyen nyomokat hagy másokban. Nem akartam olyan filmet csinálni, amiben valamiféle szánalmas, pszichológiai megvilágosodást tárnék fel Bob Dylanről, inkább a benne rejlő sokféleség érdekelt, az a sokféle hatás, amit másokra gyakorolt. Ezért támaszkodtam annyira Pete Seeger, Joan Baez, Johnny Cash és Sylvie karakterére. A film mozgatórugója bizonyos értelemben a Dylan körüli világ.

A zenészek mindig is lázadók voltak? Tényleg többet látnak a világból, mint az átlagemberek?

Nagyon összetett kérdés a zene és az államhatalom viszonya, az, hogy művészetnek milyen szerepet kell játszania a ma rendkívül ingatagnak érzett világban. Nem hiszem, hogy tudnám a választ, mindenesetre megpróbáltam emlékeztetni mindenkit egy olyan időszakra, amikor zene próbált tenni valamit, igaz, nem oldotta meg a mindennapi problémákat. Ez is része a film drámájának. Dylan himnuszokat írt, összehozta az embereket, hogy harcoljanak azért, amiben hisznek. Mi mostanában egy törzsi világban élünk, és nemcsak az Egyesült Államokban. Beszélhetnénk Európa szinte bármelyik országáról, a világ bármely pontjáról. Nem tudom, a közösségi médiának van-e szerepe ebben, de a pillanat politikája szerint élünk. Mintha tényleg nem lenne holnap.

Úgy tudom, nagyon dühös amiatt, hogy a Sehol se otthont az életrajzi művek közé sorolták be.

Az is vagyok, de eddig lepleztem! Nagyon érzékeny vagyok az életrajzi film címkére, mert egyesek ezért használják, hogy ezzel leminősítsenek egy alkotást. Pedig szerintem úgy is el lehet mesélni egy történetet egy valós személyről, hogy az ne legyen sablonos. Mel Brooks elkészítette a Fényes nyergeket, ami western, de – ahogy ön mondta – mégsem az. Ezek a formák, műfajok mind gyönyörűek, különösen, ha nem klisékből építkeznek. Mint például: ó, nézd, ott van az a híres ember! Ó, istenem, itt van az a sláger! A háborús filmekben ilyen klisé, ahogy a srácok töltik a fegyvereiket. Ez néhány örömteli rituálé, de nem kell komplett műalkotásokat ezekre a klisékre redukálni.

Akkor miről beszélünk? Egy lehetséges fikcióról?

Mindannyian olyan történeteket mesélünk, amelyek valamilyen formában az élettapasztalatainkból merítenek. Nyilvánvaló, ha valaki Bob Dylanről készít filmet, akkor még nagyobb a felelőssége: az életrajzi film egyfajta klisévé redukálhat egy alkotást. Én, aki romantikus vígjátékokban, westernekben, rendőr-, Marvel- és fantáziafilmekben dolgoztam, úgy gondolom, ez bármilyen filmmel megtehető, ha ez a cél. Dylan esetében egy zenész felemelkedése a történet. Igyekeztem nem belemenni a dátumokba, hogy ki van a szobában és ki nincs, igyekeztem nem megnevezni az összes szereplőt, hogy ne legyen a film egyfajta Wikipedia-bejegyzés. Törekedtem arra, hogy a film úgy működjön, mintha kitalált karakterekről szólna. Ami nem más, mint egy történet erről a különleges, tizenkilenc éves fiatalemberről, aki a zsenialitás terhével érkezik New Yorkba.

Az 1960-as éveket érintette a már említett Az aszfalt királyaiban, az Indiana Jones és a sors tárcsájában, Dylan életének is ennek a periódusára koncentrál. Mi ragadta meg leginkább abban az évtizedben?

Imádok minden olyan világot, amelyben nem kell mobiltelefonok, számítógépek képernyőit néznem, a színészeknek sem kell billentyűzetet ütögetni, okostelefonok képernyőjét lapozgatni. Hogyha valaki látni akarja a nőt, akit szeret, vagy a testvérét, az anyját, akkor be kell ülnie egy autóba, és el kell mennie hozzá. Nem hívhatja csak úgy fel őket – és nem lehet bevágni a filmbe egy olyan képet, ahogy két ember egy téglalapot tart a füléhez. Ez a hétköznapi okom, de van egy nagyobb léptékű is: szerintem azokban az években alakult ki az egész modern társadalom. Ami most vagyunk, az az akkor történtek eredménye. Bizonyos értelemben nem igazán volt még egy 60-as évek. Csak azon birkózunk, hogy vissza akarunk-e térni a 60-as évek előtti állapotokhoz, vagy maradjunk-e inkább a 60-as évekből eredő fejlődésnél. És ez a vita még mindig folyik a társadalmunkban. Bob Dylan nagyon érdekes dolgot mondott a 60-as évekről. Szerinte valójában két évtizedről van szó: az 50-es évek végétől 65-ig egy évtized telt el, 65-től 75-ig egy másik, a korábbitól teljesen különböző évtized. Valójában az egész világ megváltozott 65 után. A vietnámi háború felgyorsulása, Hendrix és a Beatles, a rock and roll, a poplisták – mindezek megváltoztak. Politikai szempontból a világ megváltozott. Változást hozott a polgárjogi mozgalom, a legtöbb merénylet is. Volt egyfajta 50-es évekbeli ártatlanság 65 előtt, ami aztán elveszett.

A nyughatatlanban Joachim Phoenix játszotta Johnny Casht, a Sehol se otthonban Boyd Holbrook alakítja. Nem lett volna poén Phoenix-et visszahozni?

Poénnak jó lett volna, de sajnos nem volt lehetséges. Sosem célom, hogy bármelyik karakterről megpróbáljak egy végleges nézőpontot kialakítani, inkább azt szeretném, hogy élvezzük őket mint „természeti erőket”. A nyughatatlanban Johhny Cash a főszereplőm, aki egy rakás érzelmi téglát cipel a hátán. Elvesztette a bátyját, amikor még gyerek volt, az apja elutasította őt, és gyötörte a szégyenérzet, hogy a bátyjához képest értéktelen. A Sehol se otthonban ez az érzelmi teher nem látható, Johnny nem egy főszereplő, aki a gyógyulás és a szerelem megtalálásának útját járja végig, hanem egy provokátor. Egyfajta bajkeverő, inspiráló személy. Csodálatos kérdései vannak, amelyeket a szereplők közül senki más nem tud felvetni. Newportnak valahogy nem okoz gondot, hogy ott Johnny Cash egy teljes zenekarral lép fel, de nagy gondot okoz, hogy Bob Dylan egy évvel később ugyanezt teszi. Johnny miért úszta meg? Mert úgy gondolnak rá: ő egy countrysztár, aki zenekarral játszik, nem pedig egy folkzenész, aki rockzenét játszik. Johnny az egyik legfontosabb provokátora a művészünknek, és a nagy művészek között lehetséges a kölcsönös a „beporzás”. A különböző területekről érkező művészek egy tanáccsal, egy turné, egy album zenei példájával is nagy hatást gyakorolhatnak egymásra. Utat mutatnak, megváltoztathatják az események menetét más művészek számára. Johnny tiszteletlen, és az ő egészséges tiszteletlensége a zenén átívelő törzsiséggel szemben az, ami a legjobban érdekelt ebben a filmben. Így Boydnak más szerepet kellett játszania, egyfajta provokátort, aki egy kicsit fel akarja kavarni a dolgokat. És aki mélységesen csodálja Bobot, ami igaz is volt. Johnny Cash ugyanis látni akarta, hogy Bob Dylan kivirágzik, nem pedig helyben toporog.

Infó: Sehol se otthon. Forgalmazza a Fórum Hungary.