„Lehet, hogy a katolikus egyháznak jobban ki kellene állni a migránsokért, az LMBTQ-jogokért, az újraházasodottak jogaiért”

Egyetlen furcsa és rejtélyes szó, a szinodalitás jelentését járta körül az a minap rendezett konferencia, amelynek Erdő Péter bíboros mellett ön volt a fővédnöke. Mi az a szinodalitás?

A szinodalitás egy régi, de valójában új fogalom. Az ortodox világ egyházai, amelyek nem tartoznak a római pápa alá, mindig szinodálisak. Ez azt jelenti, hogy a püspökök, pátriárkák összegyűlnek, megbeszélik a történéseket és nagyrészt szavazással döntenek a vitás kérdésekben. A szinodalitás az a gondolat, hogy tárgyaljunk egymással, próbáljuk megismerni egymást. A katolikus egyház abban különbözik az ortodoxiától, hogy nálunk a szinodalitás nem csak püspöki szinten jelenik meg. A Ferenc pápa által elindított folyamat mindenkit be akar kapcsolni, a világiakat is.

Miért, eddig nem volt mindenki „bekapcsolva”?

Inkább úgy mondanám, nem mindenki volt a tudatában annak, hogy neki is joga van beszélni. És nem csupán joga, hanem kutya kötelessége is, hogy beleszóljon az egyház életébe. Minden megkeresztelt férfi és nő hivatott arra, hogy foglalkozzon az egyház ügyeivel. Bár a katolikus egyházban ez a szemlélet mindig is jelen volt, változnak az idők: ahogyan a társadalomban is mind többet szólalnak meg azok közül, akik nem tartoznak a választott képviselők közé, úgy a katolikus hívek is szeretnék jobban hallatni a hangjukat.

A szinodalitás – igyekszem óvatosan fogalmazni – tekinthető-e az egyházi hierarchia leépítése, vagy meggyengítése irányába tett lépésnek?

Nem, hierarchiára szükség van. Elképzelhetetlennek tartom, hogy a katolikus egyház leépítse a hierarchiát. Az egyházat vezető hatalom felülvizsgálata viszont része a szinodalitásnak. A kulcsszavak: transzparencia – tehát áttekinthetőség – és felelősségvállalás. Olyan kifejezések ezek, amelyek eddig ritkábban kerültek elő egyházi körökben.

Visszafordíthatatlan folyamatnak tartja, amit Ferenc pápa elindított?

Szerintem nincs olyasmi, ami visszafordíthatatlan lenne. A nép azonban megérezte az ízét a szinodalitásnak. Lehet, hogy Magyarországon ezt még kevésbé érzékelik az emberek, de én már a nyolcvanas években is találkoztam a szinodális katolikus egyházzal, például a Fülöp-szigeteken. Legfeljebb nem így nevezték. Ha az ember látogatja az Európán kívüli kontinenseket, akkor látja, hogy ez sok helyen működik. Európa tud a legnehezebben bekapcsolódni ebbe a folyamatba.

Miért?

Európában – hogyan is mondjam – nagyon rendezett egyházi élet van. Magyarországon például már majdnem kétszáz éve léteznek egyháztanácsok, világiakból és egyháziakból álló közös grémiumok, amelyek a plébánost vagy a püspököt segítik. Annyira megszoktuk, hogy észre sem vesszük. A megszokottság azonban túlságos merevvé teheti az egyházi struktúrát. Más kontinenseken más a kultúra, nincsenek ilyen testületek.

2006 nyarától két évig a magyar katolikus püspöki kar titkára volt, aztán XVI. Benedek pápa nagybecskereki püspökké, Ferenc pápa belgrádi érsekké, majd bíborossá nevezte ki. Elnöke a Szent Cirill és Metód Nemzetközi Püspöki Konferenciának (karnak), amely négy balkáni ország püspökeit egyesíti. Melyik pozícióban érezte, érzi magát a leginkább komfortosan?

A belgrádi érseki pozíció az elsődleges hivatásom, ez a pásztori feladatom. Nekem a pasztorális munka mindig is kedves volt, szeretek emberekkel foglalkozni. A felsorolásból kihagyta az egyik kedvencemet: alelnöke vagyok az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának. Szívügyem az európai kérdés. Európa a történelemben sokszor szét volt szaggatva kisebb-nagyobb közösségekre, szövetségekre, és ma megint inog abban az egységben, amit elképzeltünk. Nagyok a politikai, gazdasági, társadalmi feszültségek. A katolikus egyházon belül is vannak nehézségek. A legtöbb volt szocialista országban – Csehország a kivételek közé tartozik – máig fennmaradt a posztkommunista felfogás.

Az milyen?

A volt „keleti blokkban” másként gondolkodnak az emberek, mint a nyugati országokban. A püspökök és a hívek nehezebben mozdulnak, nagyobb a tisztelet a tradíció, a hagyomány iránt. Nehezebben barátkoznak meg a II. vatikáni zsinat tanításaival.

Az egyházat megújító II. vatikáni zsinatot a hatvanas években rendezték meg…

Történelmi perspektívából ez nem jelent semmit. A tridenti zsinatot a XVI. században tartották, és az akkori határozatok nagy részét csak háromszáz évvel később sikerült megvalósítani. Egy akkora világszervezetben, amilyen a katolikus egyház, nehezen mennek a dolgok. Az egyháznak más a dinamikája, mint a politikának.

Megjegyzem, ön is egy volt szocialista országban született. Igaz, Jugoszlávia nagyon is kilógott a sorból.

Amikor általános iskolába jártam, Jugoszlávia még egy kemény diktatórikus állam volt, de a hetvenes évekre kivirágzott a szabadság. Egyébként pedig: életem jelentős részét nem ott éltem le. Ausztriában például tíz évet, Olaszországban öt évet, a Fülöp-szigeteken három évet töltöttem. Más környezetben történt az egyházi szocializációm.

Vajdasági magyarként olyan egyház vezetője, amely számos európai országban domináns ugyan, de a túlnyomórészt ortodox Szerbiában elenyésző kisebbséget képvisel. Létezhet függetlenség, szabad mozgástér ebben a helyzetben?

2022-ben volt az utolsó népszámlálás, az adatok szerint Szerbia lakosságának 4 százaléka katolikus. A katolikusok 99 százaléka nem szerb nemzetiségű, hanem horvát és magyar. 2006-tól van egy jó egyházi törvényünk. Szabadságot élvezünk, korlátozások nélkül működhetünk. Bármilyen intézményt létrehozhatunk. Más kérdés, hogy nincs egyetlen iskolánk sem. Nincs rá pénzünk. Nagy probléma, hogy még mindig nem valósult meg a több hullámban államosított egyházi vagyon visszaszármaztatása. Sem az ingatlanokat, sem az ingóságokat nem kaptuk vissza. Ehhez hiányzik a politikai akarat.

Nem részesülnek állami normatív támogatásban?

Egyáltalán nincs normatív támogatás. Pályázatok vannak, de az így elnyerhető pénzeket a felekezeti megoszlás alapján osztják el. Nagyjából 20 ezer eurónak megfelelő összeget szoktunk kapni az államtól egy évben.

Napjainkban Szerbia forrong, kormányellenes tüntetések söpörnek végig az országon. Akár személy szerint ön, akár az egyháza hogyan viszonyul a demonstrációkhoz?

Kétszer is állást foglaltam ebben a témában. A tömegtüntetéseket az indította el, hogy leomlott az újvidéki vasútállomás felújított épülete, és a borzalmas tragédia 15 halálos áldozatot követelt. Karácsonyi körlevelemben támogattam az igazság feltárása iránti követelést és a felelősségre vonását azoknak, akik nem végezték el megfelelően a munkájukat. Másik alkalommal az utcára vonulók védelmében szólaltam meg, kértem, az állam tegyen meg mindent azért, hogy a tüntetőket ne támadják meg fekete csuklyás fiatalemberek, ne hajtsanak közéjük autóval. Mert ez is többször előfordult. Nem azt akartam megmondani, hogy ki a felelős. Arra hívtam fel a figyelmet, hogy mindenki lássa el jól a feladatát – a rendőrségtől a parlamenten át az ügyészségig –, és vizsgálják ki, pontosan mi történt. A leomlott vasúti épületet kétszer is átadták, először 2022-ben Orbán Viktor miniszterelnök és Aleksandar Vucic szerb államfő. Pedig a papírok szerint az érdemi felújítás akkor még el sem kezdődött.

Nyilván figyelemmel követi, hogy mi zajlik Magyarországon. Milyen változások történtek az állam és az egyház kapcsolatában azóta, hogy már nem a püspöki kar titkára? Másképpen: azóta, hogy kétharmados parlamenti többség birtokában a Fidesz kormányoz?

Vannak pozitív változások, amelyek hozzásegítették az egyházakat ahhoz, hogy képesek legyenek jobban eleget tenni feladatuknak. Az egyházi karitatív szervezetek is eredményesebben tudnak tevékenykedni, a közoktatásban nőtt az egyházi iskolák aránya, épületek és templomok újultak meg. Az emberek egy részétől azt hallom, hogy nagy mértékben elégedettek ezzel a „közös úttal”. De vannak olyan hangok is, amelyek szerint kétséges, valóban jó-e, hogy ennyire szorosan együttműködik az állam az egyházakkal, jó-e, hogy ennyire sok költségvetési pénzt kapnak az egyházak.

Kérdés, hogy az együttműködés mikor alakul át összefonódássá, és ez bekövetkezett-e már Magyarországon.

Annyira nem ismerem belülről a helyzetet, hogy ezt pontosan meg tudjam ítélni. Annak viszont örülök, hogy végre a Magyar Katolikus Egyház is megmozdult a gyermekvédelem ügyében. Néhány püspök nyilvánosan bocsánatot kért, és rámutatott arra, hogy a szexuális visszaélések esetében nemcsak személyes, hanem intézményes felelősségről is beszélni kell. Ez jó jel.

Minek tulajdonítja, hogy a legutóbbi magyarországi népszámlálás során jóval kevesebben vallották magukat katolikusnak, mint az előző összeíráskor?

Több ok is lehet. Általános jelenség, hogy a hívő emberek ma már kevésbé kötődnek az intézményesített egyházhoz. A másik: csalódott a hívek egy része, úgy látja, az egyház nem tesz eleget az elvárásainak. Az biztos, hogy bizonyos kérdésekben az egyház markánsabban is fogalmazhatna. Lehet, hogy a katolikus egyháznak jobban ki kellene állni a migránsokért, az LMBTQ-jogokért, az újraházasodottak jogaiért. Az állam és az egyház ön által említett összefonódása is kiválthat olyan érzelmeket, amelyek hatására sokan úgy gondolják, még annyival sem érdemes támogatniuk az egyházat, hogy a népszámláláskor katolikusnak vallják magukat. Az emberek ma már a vallást, az istenhitet sem tartják annyira fontosnak, mint korábban, de ez megint nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában tapasztalható jelenség.