Megtalálni a boldogságot - Horváth Eve útközben egy másik bolygón

Igencsak kacskaringós volt eddigi életútja, nem szokványos, amiket csinált. Több mint tíz évig például breaktáncolt. Van-e valamiféle lenyomata a költészetében?

Attitűdbeli lenyomata biztosan: egyfajta kíméletlenség és intenzitás – ugyanolyan intenzitással vagyok benne a versekben is. Nagykanizsán kezdtünk edzeni, versenyezni, azután 20 éves koromban Budapestre költöztem, még a Jászai Mari téri aluljáróban is brea­keltünk. Bejártam az országot, lett egy lánycsapatunk, ami akkor kuriózum volt, fiúkkal szemben versenyeztünk és értünk el országos harmadik helyezést. Tudtam például egykezes fekvőtámaszt meg kézenállásban ugrani! A sport sok mindenre megtanított: küzdeni, elérni dolgokat. Megszokni a fájdalmat. Eufóriát érezni egy-egy edzés után, rendszerben élni. A breaktánc egy merő koncentráció, de azért végtelen játékosság is van benne. Ám 30 éves koromra nyolc óra vendéglátózás után még négy órát edzeni majdnem mindennap igen megterhelő volt, így abbahagytam. Közrejátszott az is, hogy idővel Ausztriában, Angliában küzdöttem mint vendégmunkás.

Végül pedig lehorgonyzott vidéken, Dunavecsén, ahol most úgymond alkotói szabadságon van. Home office-ban ilyen optimális körülmények között azért elveszni is könnyű.

Gyakran állítok szabályokat, de csak azért, hogy legyen mit megszegni. Az alkotói életmódom igényli az intuitív hozzáállást. Probléma nem lehet belőle, maximum az, hogy éhen maradok, mert senki nincs, aki főzzön helyettem. De elég kötelességtudó vagyok, alkotásban is. Mindemellett egyik végletből a másikba tudok kerülni. Az apám, aki újszülött koromban elhagyott minket, alkoholista és munkakerülő volt, nem viselt el semmilyen kötöttséget, anyám meg nem tudott ellazulni, nem merte rábízni magát a fantáziájára, így hiába szeretett volna alkotni, nem tudott, csak a jó mesterember szintjén. Szorgalmas, pontos, lelkiismeretes volt. E két végletből lettem én, ami szerencsés egyensúly abból a szempontból, hogy ha nekieresztem, vissza is tudom húzni magamat. Mondjuk a végletek között bejárt távolság eléggé ijesztő. De azért sem tudok szétfolyni, mert megunom. És akkor kell valami praktikus tevékenység, mozgás, cselekvés. Mint például a kertészkedés. Január-februárban már a magokat nézem, hogy mit kell rendelni, mit fogok idén kialakítani.

Nem túl nyugis ez a vidéki lét a nagy nyüzsgés meg vándorlás után?

Sokan aggódtak értem, hogy majd remetévé válok. De pont azért tetszik ez a röghöz kötöttség, mert mindig mentem, nem volt igazán otthonom sehol. És ha belegondolok, amikor Pesten éltem, sem voltam többször kimozdítható, inkább többnyire bemozdítható vagyok: egy könyvbe, magamba, a versekbe, a lelki ügyekbe. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ami nem látszik kifelé, az nem élet, és ez szomorú. Az internetnek hála rengeteget tudok inspirálódni, nem kell feltétlenül mindenhol személyesen ott lenni. Az is biztos, jóval egészségesebb ez az életforma számomra. Budapesten folyton ott van egy ember az arcomban, itt meg kiülök a teraszra, és korlátlanul nézelődöm. Vannak háziállataim is: hat macskám meg egy kutyám, hiszen azért valakihez szólni kell. Szinte szimbiózisban élünk, a kétszáz cserepes növénnyel együtt.

Új kötete a veszteségről szól. Ám ezt erősen kiterjeszti térben és időben. Nemcsak a gyászra, hanem a kapcsolatokra is vonatkozik, és nem csak a személyes veszteségeiről szól. Mindent átsző a pusztulás, mégis érezni benne egy pozitív végkicsengést: van fejlődés, túlélés; egy önismereti utat jár be. Ott van az a kátyú az elakadásjelzővel, és lehet, hogy összetörik a kerék, mire kijön, de mégiscsak kijön. Ez nem mindenkinek sikerül.

Örülök, ha mindez átjön. Koncentráltam rá, hogy a remény, ami bennem is erősen él, valamilyen módon a kötetben is megjelenjen. Az önsorsrontó, huszadik századi út nem járható, mert már kudarcot vallott. Másrészt anyám halála előtt volt egy megtérésélményem is. Egyébként is jellemez egyfajta tragikus optimizmus, tisztában vagyok azzal, ami rossz a világban, és nem ezt eltagadva vagyok optimista, hanem ennek ellenére. A mindennapjaimat derűvel igyekszem indítani, aztán persze ez néha elromlik estére, mert úgy általában a körülményeim nem túl szívderítők, mégis igyekszem megtalálni a boldogságot, egy csomó mindent élvezek. Csak nézem a macskáimat, ahogyan nyújtózkodnak, olvasok, zenét hallgatok. Imádok főzni is. Hol a hedonizmusnak hódolok, hol meg az aszketizmusnak.

Egy helyütt azt írja e gyászkötetben: eldöntöm, hogy újra élni fogok. Ez tényleg döntés kérdése?

Lehet, hogy ezt mindennap el kell döntenem. Mert az életet imádom, csak a világgal nem vagyok kibékülve. A világ nem az életet képviseli, hanem a pusztítást – elfogyasztjuk a bolygót, romboljuk magunkat meg a környezetünket.

A személyes veszteségek is így működnek, hogy tudatosan el kell határozni, túléli az ember őket?

2020-ban halt meg anyám, a nagybátyám meg a nagymamám is, 2022-ben pedig a bátyám, így folyton temetésekre jártam. Nem maradt senkim. Mintha deportálták volna az amúgy sem túl nagy családomat. Próbáltam megemészteni a dolgokat. Szerintem ebben a vidéki környezet sokat segített, meg a macskák. Ők akkor születtek, és etetnem, gondoznom kellett őket, ez kényszerített, hogy mindennap fölkeljek. Ugyanakkor volt egy fél év anyu halála után, amikor úgy éltem, mint aki nincs is a világon, valami furcsa állapotban lebegtem. Akkor jött az idősgondozás is, véletlenül, mert anyukámhoz jártak gondozók, és a főnökük szólt, hogy emberhiány van, én meg gondoltam egyet, kipróbálom, hiszen anyámnak mindig azt hangoztattam, ha megöregszik, én nem fogom gondozni, mert nincs hozzá affinitásom, és mégis kénytelen voltam. Rájöttem, hogy van nekem egy ilyen részem is. Az motivált, hogy aki még megmenthető, annak tudjak segíteni. Persze illuzórikus volt, mert a két év alatt, amíg itt dolgoztam, négyen is meghaltak időközben. Viszont több szemszögből is láthattam a halált.

Segített a gyászfeldolgozásban, hogy másokat istápolt?

Biztosan. Bár amikor a kötet 2024-ben kijött, azt hittem, már teljesen túl vagyok a gyászon, ám a könyvbemutatókon rendre újra feltépődtek valahogy a mélyrétegek. Alig bírtam felolvasni. Idén januártól érzem azt, hogy végre teljesen új utakra tudok a költészetben is menni, és megyek is.

A Metasztázisok élesen felnagyítja, kimerevíti a gyászfolyamat stációinak képeit, mindezzel közel hozza azokat a dolgokat, amikre egyáltalán nem vagyunk felkészülve.

Igen, ez vesszőparipám is, hiszen a saját bőrömön tapasztaltam, mennyire nem vagyunk képben, ha egy szerettünk súlyosan megbetegszik. Annyi halált látunk a tévében, interneten, de ha az orrunk előtt van mint hozzátartozó, rögvest ijesztően ismeretlen terepen találjuk magunkat, azt sem tudjuk, mihez kapjunk, hova forduljunk. Például még azt is úgy kellett megkérdeznem – mert nincs gyerekem –, hogyan kell pelenkázni. Egyszóval sem a gyakorlatban, sem lelkileg nem vagyunk felkészülve a végső stádiumra. És arra, hogy premier plánban lássuk a halált, magát a pillanatot. Fogalmam sincs, vajon nem okozott-e poszttraumás sérülést az, hogy láttam a saját anyámat meghalni. Másrészről meg neki biztosan jobb volt, hogy nem egy kórházban töltötte utolsó hónapjait, hanem velem. És ha innen nézem, akkor el tudom hordozni ezt, őérte.

Segített a gyászban az irodalomba oltás?

Érdemes intenzíven dolgozni a gyászon, és azt tapasztalom, a művészet tényleg segít. Felforgatja, ami még lent van. Ám a művészet nemcsak a feldolgozásban, de a felkészülésben is segít, ne érjen traumaként bennünket, hogyha személyesen vagyunk kénytelenek gondoskodni a beteg hozzátartozónkról. A Meta­sztázisok kapcsán folyton azon járt az agyam, hogyan betegítsem meg ezt a könyvet. Azt akartam, hogy szerkezetileg is legyen benne valami oda nem illő. És akkor eszembe jutott a szonettkoszorú. Mivel az egyik legáttétesebb versforma, fogtam, és egy daganatként belehelyeztem a szabadverses kötettestbe. Szerintem elavult elképzelés az, amikor letisztult, szinte vitrinbe való köteteket várnak a szerkesztők, amelyben egyenversek sorakoznak.

A kötetben a legtöbb helyen nincsenek nagybetűk, ez leképezi azt, hogy az apró, mindennapi dolgokra fókuszál?

Egyrészt igen, a hétköznapiságban is észre szeretném venni az ünnepit, meg az ünnepben is a hétköznapit. De nem ez a lényege – egy kis iróniával élve úgy teszek, mintha ezek mellékes gondolatok lennének. Nem is lényeges, amiket én itt mondok – ez is egy játék. Általában nem is hierarchikusan szerkesztem a verseket, hanem folyamatosan egymás mellett bomlanak ki az egyenértékű asszociációk. Például nincs kimondottan szerelmes versem, hanem mindenben egy kicsit ott van a szerelem is, a közélet is, a miegyéb. A mellérendelés abból is adódik, hogy böngésző típus vagyok, sok oldalt megnyitok a gépemen, főleg alkotás közben. Úgy eltévedek a végére, mintha egy másik bolygóra kerültem volna. Nem baj, hiszen a legtöbbször az odavezető út a fontos.