Sokat köszönhetek a dadogásnak. Persze kellett ehhez a derűs mondathoz pár év, néhány bölcsesség és sok kudarc. Messze nem így gondoltam huszonévesen, amikor például vezetékes telefonon olyan barátnőt kellett felhívnom otthon (szinte még alig volt mobil), akinek a nevét, hogy is mondjam, nem ejtettem ki gördülékenyen. Persze, hogy az apja vette fel. Kérdezte rögtön, hogy kit keresek. Mondtam, hogy a lányát, mert már készültem, és eleve kiszerkesztettem a mondatból a nehéz nevet. Melyiket, kérdezte kissé türelmetlenül az apa, joggal, hiszen udvarias ember eleve a névvel indít. Erre sajnos nem számítottam. Hogy több lány is van a pakliban. A stresszhelyzet viszont a legbiztosabb talaja a folyékony dadogásnak. És akkor itt jött egy olyan hang, mint amikor a rég tranzisztoros rádión az állomásokat keresik a tekerőgombbal: krssztrssskrts… Krisztát, böktem ki végül totál leizzadva. A névvel való magányos birkózásom közben rendszerint azon imádkoztam, ha volt időm, hogy ne tegyék le, arra gyanakodva, hogy valami történt a vonallal.
Ezek voltak azok a pillanatok, amikor átkoztam magam, hogy miért nem dolgoztam jobban a logopédusnál, miért nem figyeltem oda a hipnotizőrre, miért nem voltam nyitottabb a pszichológusnál. A válasz egyszerű: mert nem akartam „meggyógyulni”. Valami odabent nem fogadta el, hogy „beteg” lennék, hogy ez a kis (olykor nagy) bukdácsolás a nyelvemen kúrálható. Megtanultam magam megnyugtatni, elmondtam magamban pár dadogós viccet (csak a poénokat), és amikor már jól eltávolodtam ettől, akkor belevágtam. Ez nem mindig sikerült. Ezért írtam fel cetlire, ha olyan helyre kellett mennem taxival, vagy vitetni magam a párhuzamos utcába. Ezért nem ettem jó ideig kókuszos fagyit, mert hiába mondtam, hogy „azt a fehéret”, az igen sokszor citromos volt.
Egy dolgot sajnálok csupán, hogy nem tudtam felolvasni a saját szövegeimet.
Pedig azt csak én tudnám igazán, mert én érzem a ritmust, a feszültséget, a tagolást, hogy milyen dráma vagy épp közöny lappang a mondat hátterében. A rossz színészek túljátsszák, a segítőkész kollégák meg alul, hiszen akkor látják először. Kétszer veselkedtem neki magam a saját novellámnak. Egyszer, amikor egy kocsmában volt a felolvasóest, és én, aki soha nem szoktam inni, bedobtam két vodkát, hogy tompítsam az egyre fojtogatóbb félelmemet. Az el is tompult, kimondottan bátran ugrottam át a kiejthetetlen szavakat, olykor teljes mondatokat. El tudják képzelni a végeredményt. A másik még nagyobb kudarcba fulladt. Pedig remek volt az alapötlet. Scherer Péter házmestert játszva kalauzolta végig a közönséget a bérház szobáin, ahol egy-egy író lepte meg a hallgatóságot a saját történetével. Szinte tapintani lehetett, hogy mennyire drukkolt nekem a hallgatóság és a profi színész, hogy túllendüljek egy-egy kacifántosabb mondaton. Majdnem megtapsoltak, amikor sikerült, mintha a gátfutót minden egyes átugrott akadály után ováció fogadná. Csakhogy a nagy lelkesedés miatt már senki sem tudta azt felidézni, hogy miről is olvasok.
Ma viszont már örülök ennek.
Hiszen emiatt nem lett belőlem se ripacs, se rovarokat eszegető celeb, se önmagából élő híresség. A magamutogatás vágya és a hajlam amúgy meglett volna hozzá, de technikailag (szerencsére) szóba se jöhetett. Mindig azt mondogattam, ha tévés szereplésre hívtak, hogy semmi baj, elmegyek, csak feliratozzanak. Aztán persze valahogy mégis megoldottam: mindig meggyőztem magam, hogy a velem szemben ülőkön kívül senki sem fogja hallani, amit mondok. Ez csak egy ártatlan dumcsizás, semmi több. Amúgy se érdekli a kutyát sem. Ezzel viszont nehéz felépíteni egy folyton képernyőt és fontoskodást kívánó karriert.
Talán ezért alakulhatott úgy, ahogy a vakok esetében veszi át a világ megismerésének nehéz munkáját a többi érzékszerv, hogy az agyam az írás felé csoportosította át a kreativitást és a magamutogatást. Lám, ezen a helyen is már évek óta teregetem ki a családom titkait. És sokat segített az empátián is. Amikor Duskának meggyűlt a baja az „r” betűkkel, meg a selypítéssel, pontosan tudtam, hogy mi játszódhat le benne a logopédusnál. És miért hallgat néha, amikor pedig beszélni lenne kedve. Tudtam, hogy legszívesebben kitessékelné a nyelvből az összes „r” betűs szót, ahogy az „s” is folyton árulkodott. Az agy tétlenül szemléli ilyenkor a nem engedelmeskedő nyelvet, miközben halljuk magunkban a tökéletesen kiejtett mondatot. Mintha foglyul ejtették volna önmagunkat önmagunkban. Ilyenkor nem könnyű hasznos tanácsot adni. Én is csak egyet tudtam: ne törődj azzal, hogyan jön elő, csak mondd ki. Eleinte te sem ismersz majd rá, a rövidnadrág hövidnahág lesz, de te és én, apa és fia tudni fogjuk, hogy miről beszélsz. És ahogy lassan eltűnt a stressz, beért a logopédia, szépen előbújtak a berregő „r”-ek is.
Ő már túl van rajta, én sosem növöm ki teljesen. De már nem is kell: teljesen meglepődnék azon a verziómon, amelyik gond nélkül híreket olvasna a tévében, díjat venne át a Hamlet alakításáért, netán kérne Krisztának egy kókuszos fagyit. Főleg úgy, hogy azóta sokkal jobban bírom a savanyút.
