Képáradat a Műcsarnokban

Aki szereti az animációt, és látott már szerzői filmeket, az tapasztalhatta, hogy ahány rendező, annyiféle vizuális megvalósítás, történet és hangulat létezhet, pontosabban még annál is több. Hisz egyáltalán nem mindegy, hogy a direktor kikkel dolgozik együtt, ki a grafikai tervező, kik az animátorotok, az operatőr és a forgatókönyvíró. Éppen ezért egy szerző többféle világot tud felmutatni, gondoljunk csak Gémes Józsefre, aki Arany János Toldi-trilógiája nyomán megrendezte a Daliás idők című egész estés festményanimációját, majd a gyerekeknek (is) szóló, klasszikus stílusú Vili, a verebet. Mindezt számba véve nem egyszerű feladatra vállalkozik a Műcsarnok nemrég nyílt kiállítása, mely a 111 éves magyar animáció művészetét próbálja bemutatni a Műcsarnok három termében. Persze, már a tárlatot bevezető, első falszövegen is azt olvashatjuk, hogy „...a maga teljességében fel- és bemutatni a műfaj hazai 111 évének remekeit – lehetetlen küldetés”, illetve egy vakmerő kísérlet.

A kiállítás a témát három aspektusból idézi meg, erre céloz a Vízió, gesztus, kísérlet cím, mely a három kiállítótérre utal. Az első, Vízió nevű szekció felnagyított filmkockákon és vetített jeleneteken keresztül négy vizionárius rendezőt mutat be, akik az emberiség alapkérdéseire keresik a választ: Jankovics Marcellt, Gémes Józsefet, Reisenbüchler Sándort és Gauder Áront. A hiányérzet már itt elfogja az embert, hisz más alkotó is helyet kaphatott volna, a kiállítás pedig a négy direktornak csupán néhány alkotását mutatja be. Jankovics Marcell Az ember tragédiája című nagyjátékfilmjéből például nem látunk se képkockát, se filmjelenetet, pedig az tényleg univerzális kérdéseket tárgyal, másrészt az életműben is kiemelt helyen áll: Jankovics a nagyívű, számos animációs eljárást megjelenítő opuszt 1988-ban kezdte el készíteni, és jóval később, 2011-ben fejezte be. A szekcióban viszont kiállították a Fehérlófia című fantasztikus filmjének eredeti celluloidjait, illetve a Sisyphus című, 1976-ban Oscar-díjra jelölt rövidfilmjének tusrajzait is.

A második, Gesztus című szekció az alkotók személyes kézjegyére helyezi a hangsúlyt: a teremben számos képernyő fogad minket, melyek elé leülve, és egy fülhallgatót felvéve rövidfilmekből szemezhetünk. Itt már nagy a választék, a mesterek és a fiatalok alkotásait is láthatjuk. Például a New Yorker-címlapjairól híres Bányai István 1977-es Hamm! című művét, melyben egy torkos férfi annyi mindent eszik össze egy étteremben, hogy a szó szoros értelmében túlnő a helyen, majd az étteremnek helyet adó épületen is. Vagy ott van Bucsi Réka 2014-es, Oscarra jelölt Symphony No. 42. című filmje, melyben állatok kerülnek bizarr helyzetekbe, illetve Kovásznai György 1982-es Riportré dokumentumfilmje, melyben különböző korú, társadalmi helyzetű emberek beszélnek a mindennapjaikról. Utóbbi remekül idézi meg a Kádár-korszakot, akárcsak Vajda Béla 1980-as Moto Perpetuo című kisfilmje, melyben egy szürke kisember szeretne beszállni egy hivatal páternoszterébe, de sorra akadályokba ütközik, mivel a fülkékben a legkülönfélébb figurák tűnnek fel, melyek közt van gépíró, pincér, favágó, szabó, csillagász, meg a Beatles tagjai és a sárga tengeralattjáró.

A Kísérlet nevű szekcióban olyan határművészeti alkotásokat láthatunk, melyek eltérő technikákkal készültek, és esetenként más művészeti területeket is összekapcsolnak az animációval. Maurer Dóra képzőművész és Jeney Zoltán zeneszerző 1980-as Kalah című kísérleti filmje például egy hetvenkét kővel játszható matematikai játék lépéseit idézi meg különféle színekkel és hangokkal. És ugyancsak aprólékos munka eredménye Rófusz Ferenc 1980-as, Oscar-díjas A légy című műve, mely négyezer darab, zsírkrétarajzból áll, vagy Cakó Ferenc 1987-es, a Cannes-i Filmfesztiválon Arany Pálma-díjat nyert Ab Ovo című filmje, mely homok- és bábanimációval készült.

Emellett levetítenek két, tizennyolc pluszos alkotást is: Milorad Kristić Wahorn Andrással készített 1995-ös My Baby Left Me című első rövidfilmjét, melyben egy férfi és egy nő heves viszonyának lehetünk szemtanúi, míg Bárány Dániel 2015-ös Házibuli című diplomafilmjében egy lakáson találkozik egy rakás vendég, hogy italozzanak, táncoljanak, majd belekezdjenek egy őrült orgiába. Merthogy egy animációban bármi megtörténhet.