Toljuk Azahriah-t a kisbuszban, amíg kiérünk a raktárba. Csajok Magyarból, önkéntes munkára. Beregszászi vezetőnk meséli az utat. Régen elhagyott laktanya, szellem járta épületek kátyús kereszteződések oldalain, gazzal fölvert vasúti átkelő, romos ház, hinnéd lakatlannak, de ruhák száradnak az erkélyen.
Van áram
A raktár mint hangár. Hosszú méterek magasában zöldborsók egymáson, babkonzervek, lisztek, cukros-, rizseszacskók, paradicsompüré üvegekben, dobozok stószolva, csokit, gyorslevest, kekszet, kétszersültet rejtenek. Targoncával emelte magasba Tünde, ő a Máltai Szeretetszolgálat beregszászi járási csoportjának egyik vezetője. De a prímet Nóra, a vezetőnk viszi, mert ő az elektromos targoncát is tudja kezelni. Ami nem semmi, mert ez pici ugyan, könnyen fordul a liszteszsákok között, ám oldalt vannak a villái. Hát, még nézni is tereh.
A lányok versenyeznek egymással, mert hát kivel? Háború van, Ukrajna védi magát az orosz agresszorral szemben, a fiúk a fronton vagy idegenben, szolgálnak vagy szöknek, de biztos, hogy nem a raktárban segítenek.
Nem kell ide segítség. A nők mindent megoldanak. Mindent is.
Nyitjuk a jobbra-balra dülöngélő kaput, áthajtunk a pocsolyákon, a gödrökön, aztán a hatalmas vaskapuk mögül ránk üvölt a raktár hideg szája.
Hátország ez itt, Kárpátalja szerencsére nincs a tankok, rakéták, drónok látóterében. Ez a vidék nem kell az agresszornak. De azért ez is Ukrajna, ez is a háború áldozata.
