A gyerekszoba olyan vértelen tetthely, ahol csak bizonyítékok vannak: szétszórva, egymáson, felhalmozva. A gyerekszoba egy folyton szétbombázott város, ahová az ENSZ sem mer békefenntartókat küldeni. Háromgyermekes barátom szerint csak azért nem használják rá a kissé távoli, ám fájóan pontos szinonimát, a szeméttelepet, mert náluk még nincs büdös.
Adná magát a bezzegezés, hogy én annak idején műtőket idéző tisztaságot tartottam a magam birodalmában. Még el is hinném a nosztalgia szirénénekét, ha nem csengene a fülemben apám olykor kérő, olykor dühös kifakadása, hogy csináljak már rendet, különben nem megyünk, és itt egy olyan hely következett, amit imádtam: mozi, strand, szánkózás a Szamos töltésén. Rá kellett jönnöm, hogy alapvetően a rend definíciójával van baj. A felnőtteknél ez elvágólagos, csupa derékszög és fénylő, szabad felület. Fő szabálya, hogy semmi ne maradjon elől, mindennek valahová kerülnie kell, mert az a helye, megfellebbezhetetlenül. Ezzel szemben a gyereké csupa szabálytalan girbe-gurbaság, mint Gaudí házai, melyeknek amúgy csodájára jár a világ, és rengeteg szín, mintha kezdőknek tartanának impresszionista gyorstalpalót. Igazából semminek nincs végső helye, mert az egész egy kavargó, lüktető, ezer arcát mutató műalkotás. Ami sajnos, csak a múzeumban szép. Ott még fizetnek is érte. Mi viszont ingyen próbáljuk felszámolni napról napra.
Arra is rá kellett jönnöm, hogy igazából a rend a borhoz hasonlít, idővel érik be, és egyre nagyobb élményt nyújt. Mai fejjel tökéletesen megértem apám rendszeretetét, és kissé megbotránkozva állok a gyerekszoba küszöbén, ahová olyan óvatosan kell belépni, mint egy aknamezőre, mert soha nem tudja az ember, hogy mi hever az alsó, bátor geológusokra váró rétegekben: zokni vagy éles legódarab, Pokémon-kártya vagy összeroppanni kész pingponglabdák.
Azt hiszem, ma már képtelen lennék az egykori kamasz vagy huszonéves énem rezervátumában élni, amelynek az volt a mottója, hogy a zseni átlátja a káoszt. Azóta az önbizalom is elillant, és a szemem is egyre rosszabb: ha nem találom a szemüvegem, akkor nemhogy a káoszt, de az előttem lévő tányért sem látom át, pedig hát jó lenne tudni, hogy mit eszem.
A nejemmel próbáljuk szinten tartani a gyerekszobát. De egy tízéves kábé másfél perc alatt képes játék címszó alatt mindent eltüntetni, amit egy felnőtt tárolókkal, átlátszó Ikeás dobozokkal, porszívóval és nem kevés szitokszóval előállított. És akkor még nem beszéltünk a többnyire félévente esedékes Nagy Átrendezésről. A feleségem még kezdő szülő korában úgy hitte, hogy majd a hatévessel közösen ejti meg a nagy válogatást: kiselejtezik azokat a játékokat, amiket már láthatóan nem használ, és minden kacatot, amit úton-útfélen összeszedett (például a májusban is esztétikusan aszalódó vadgesztenyéket). Csakhogy egy gyereknek minden kincs, hiszen még a kiszáradt festékes tubusokban is egy egész világ rejtőzik: zöld anyák és kék apák sárga gyerekekkel, csak egy kis vizet kell beletölteni. Ugyanilyen a megkövült gyurma, a mindkét oldalán összefirkált papírlap vagy a pontjait vesztett dominó. Nincs olyan, ami felesleges lenne, amit ki lehetne dobni a szemétkuka vigasztalan alvilágába. Ez kábé azzal érne fel, mintha valaki megállna a könyvtáram előtt azzal, hogy egy polcnyit azonnal szelektáljak ki és ássam el az udvaron.
Ma már eljutottunk odáig, hogy a számtalan játékból azokat, amiket nem használ már egy jó ideje, vagy mert ráunt, vagy mert sosem kedvelte meg (játékokkal is nagyon mellé lehet fogni, még a legjobb szándékok ellenére is), eladja a neten vagy a még izgalmasabb kirakodóvásáron. Nem mondom, hogy szignifikáns bevételt értünk el, és azt sem, hogy nem szivárgott vissza az eladásra ítélt lézeres pisztoly, mert igen, de legalább az elvet már érti. Sok a varázslat, kevés a hely.
De ahogy mindenki emlékszik az első szerelmére, úgy tudja bármikor felidézni egykori szobáját. Mindmáig vallom, hogy akkor lettem végérvényesen felnőtt, amikor egyszer hazaérve azt kellett tapasztalnom, hogy apám elfoglalta a gyerekszobámat. Teljesen érthető volt, hiszen már majdnem befejeztem az egyetemet, világossá vált, hogy soha nem költözöm vissza, lassan saját albérletem lesz (tiszta gyerekszoba ötven négyzetméteren), én mégis azt éreztem, hogy valami végképp elillant. A képzelt lények és az ágy alatti titkok, a félelmek és a soha el nem mondott mesék. Azóta jó, ha dolgozósarokra futja, nekem már az is kész civilizáció, Róma és Athén egyszerre. És bevallom, olykor sóvárogva kukkantok be Dusi területére. És miközben az egyik felem gyakorlott kézzel számolja fel a mindennapi zűrzavart, beágyaz és elpakol, a másik még kiborítana egy dobozt a többi tetejére. Persze nem teszem, és ez egyszerre szomorít el és tesz boldoggá: apa vagyok, gyerekszívvel.
