„Ukrajna uniós tagsága nem jótékonyság”

Egy bő hete szabotázs akció történt a Varsó-Lublín vasútvonalon. Októberben pedig a müncheni repteret kellett lezárni órákra drónok miatt. Milyen óvintézkedéseket lehet tenni a jövőben ezen támadások megakadályozására?

Nemcsak én, de az egész német társadalom komolyan aggódik a müncheni incidens miatt. Ilyesmivel korábban nem kellett szembenéznünk. Bár az eredetük ismeretlen, ugyanakkor a gyanú fennáll, hogy kik lehetnek ezért a felelősek. Éppen Lengyelországból jöttem Magyarországra, és a lengyel hatóságok elmondták, hogy nyilvánvaló bizonyítékuk van arra, hogy a vasúti szabotázst orosz hírszerzők utasítására ukrán állampolgárok követték el. Nincs okom kételkedni a lengyelek álláspontjának megalapozottságában. Ezzel együtt pedig a németországi incidens is új megközelítést igényel. Az elmúlt három évben a német társadalom nagy szimpátiát mutatott az ukrán nép helyzete iránt, de az ő háborújuk nem a mi háborúnk volt. Ez most megváltozni látszik. A dolgok közelítenek hozzánk provokáció formájában.

Mit gondol, eredményezhet ez egy szélesebb körű, közvetlen konfliktust a következő 10-15 évben?

Készen kell állnunk arra, hogy megvédjük magunkat. Az orosz hadsereg három éve küszködik azzal, hogy számottevő területet hasítson ki egy olyan szomszédos országból, amely jóval gyengébb, mint Oroszország. Tehát az orosz fenyegetés valós, de nem kell tőle túlságosan megijednünk, az amúgy sem bölcs dolog. A német szövetségi kormány ugyanakkor tudatában van a helyzetnek. A készenlét mértéke már Olaf Scholz kancellársága idején megváltozott, ez folytatódik Friedrich Merz vezetésével.

Ennél kényesebb a német Északi Áramlat 2022-es felrobbantása. Az ukrán gyanúsítottakat elfogták az olasz és lengyel hatóságok. Előbbiek kiadták emberüket Németországnak, utóbbiak nem. Mi lehet a feloldása ennek a patthelyzetnek?

Számunkra az ügy tisztán jogi kérdés, de természetesen látjuk a politikai következményeket mögötte. A gyanúsítottak kiadatása a nemzetközi és európai jogszabályok szerint kell, hogy történjen. Nem szabad engednünk, hogy ez vitához vezessen az országaink között, mert az csak Putyin malmára hajtaná a vizet. Nem fogunk vitába bocsátkozni az egyik legszorosabb stratégiai partnerünkkel, mert az a közös biztonságunkat fenyegetné. Németország tisztában van az Északi-Áramlat felrobbantásának körülményeivel, ám ezt utólag nem fogja felhasználni politikai revans céljára.

Az Ukrajnában zajló háború első éveiben Európa optimista volt Ukrajna leendő EU-tagságát illetően. Az energiaügyi szektorban nemrég kipattant korrupciós botrány azonban beárnyékolja ezt az optimizmust.

Egyértelműen ki lett mondva, hogy Ukrajna uniós tagsága nem jótékonyság, hanem a stratégiai és geopolitikai érdek. A lényeg az, hogy elkerüljük azt a helyzetet, hogy egy szürke zóna jöjjön létre Európa és Oroszország között. Ukrajna hozott egy döntést, hogy az Európai Unió tagja akar lenni és az Európai Unió is úgy döntött, hogy tagjelöltté teszi Ukrajnát. Érdekünkben áll tehát, hogy az országot az uniós államok sorában tudjuk. Hogy egy példával szemléltessem, 2007-ben sokan vitatták, hogy Románia és Bulgária kellően felkészült-e az EU-tagságra. Képzelje el milyen lenne most a helyzet, ha megtagadtuk volna ezen országok belépését az unióba valami mezőgazdaságot érintő részletkérdés miatt. Ma már Vlagyimir Putyin lenne Bulgáriában.

Azt állítja, hogy a geopolitikai érdekek felülírnak minden más szempontot?

A csatlakozási feltételeket teljesíteni kell. Még egyszer, a tagság nem valami olyasmi, amit mi csak úgy odaadunk Ukrajnának. A mi érdekünkben áll azonban, hogy Ukrajna az EU tagjává váljon.

Nem csak a korrupciós ügyekre gondolok, hanem az ország méretére és a lakosság számára is. Ez más kategóriájú kihívást jelent, mint Magyarország, Románia vagy Bulgária felvétele.

Persze. Nehéz út lesz. De meg kell egyeznünk abban, hogy mik az elvárásaink ezzel kapcsolatban. A Nyugat-Balkánnal kapcsolatban például még nincs meg az EU részéről a kellő politikai akarat, hogy tagjai közé fogadja az államait. Amellett azonban érvelek, hogy mindannyiunk érdeke egy stabil, demokratikus és jólétben élő Ukrajna. De nem vagyok naiv. Mi is látjuk a korrupciós ügyeket.

Ironikus, hogy magyar újságíróként Ukrajna korrupciós ügyeiről faggatom, amikor a mi kormányunk sem korrupció elleni harc mintapéldája. Említette a Nyugat-Balkánt. Milyen irányba látja az EU további terjeszkedését? Orbán például a Balkánt támogatja Ukrajnával szemben.

Ez két különböző folyamat, amely ugyanarra az eredményre fut ki. Erről már beszéltünk Ukrajna kapcsán, hogy arra a politikai stabilitásra van szükségünk a Nyugat-Balkánon is, amely csak az Európai Unión belül valósítható meg. Nem szabad eltekintenünk például Aleksandar Vucic kormányának karakterétől. Az én mottóm azonban az, hogy kétség esetén döntsünk mindig a bővítés mellett. Bosznia-Hercegovina esetében várhatnánk még 175 évet, hogy konszolidálódjanak a viszonyok, ám szerintem az EU elég erős ahhoz, hogy integrálni tudjon egy ilyen országot is. Minden bővítésnél azt láttuk, hogy politikai stabilitást hozott a szóban forgó országokban. Persze hogy kellenek reformok, ám nem szabad, hogy a reformkényszer túszul ejtse a bővítés folyamatát.

Visszatérve Európa védelmi képességeire, a hírek szerint eltérő álláspontok fogalmazódtak meg a német koalíciós kormányon belül a sorkatonaság visszaállítását illetően. Mik ezek az eltérő nézőpontok?

Egyetértünk abban, hogy szükséges a sorkatonaság újbóli bevezetése. A kérdés az, hogyan szervezzük meg mindezt. A német hadseregbe nem lehet besorozni minden évben egy teljes generációt. Választanunk kell, hogy kik csatlakoznak a hadsereghez és kik nem, valamint arról is döntést kell hoznunk, hogy ez önkéntes alapon történjen-e. Egy szokatlan megoldás lenne, hogy kisorsolnánk a hadsereghez csatlakozók személyét. Abban azonban egységes a kereszténydemkokraták és a szociáldemokratákkal álláspontja, hogy több katonára van szükségünk. A kompromisszum abban áll, hogy a fizikai alkalmi vizsgálat után meglátjuk, lesz-e elegendő katonánk. Ha nem, akkor vesszük elő a sorsolás rendszerét. A kihívás nagy, mert ennek fényében tudjuk majd meg, hogy hány új barakkot kell majd építenünk Németországban.

Tudom, hogy nem a gazdaság a fő területe, de meg kell kérdeznem: van valamilyen terve a német autóiparnak a jelenlegi válságból történő kilábalásra?

Valóban nem vagyok gazdasági szakember, de a probléma politikai hátterével tisztában vagyunk. Nem csak a német autóipar, de más gépipari szektorok is szenvedtek attól, hogy hiányzott a világos politikai iránymutatás a saját iparágukra nézve. Nekünk politikusoknak sokkal határozottabban kell megmutatnunk, hogy az ország milyen irányba menjen tovább. Ami az autógyártást illeti, korábban nem sikerült egyértelműen letennünk a garast az elektromos meghajtás mellett, így a gyártók tanácstalanok voltak a jövőt illetően. Ilyenkor a fogyasztók sem tudják, mihez kezdjenek: nem vásárolnak, mert nem biztosak benne, hogy milyen meghajtású autó jelenti majd a jövőt. Ugyanez tapasztalható európai szinten is. Az emberek még mindig bizonytalanok abban, hogy mit hoz majd a jövő ezen a téren. Pontosan ez a kihívás és feladat a német és más európai kormányok számára, hogy megmondják az embereknek, merre tartunk.

Ennek eldöntése a törvényhozók felelőssége?

Igen. A mi feladatunk dönteni arról, hogy meddig tartjuk még életben a belsőégésű motorokat és mikor vezetjük ki ezeket. Egy új autó ma simán 50 ezer euróba is belekerül. Egy vásárló pedig háromszor is meggondolja, hogy beruházzon egy ilyen autóba. Tudnia kell, hogy mely technológia jelenti a jövőt. Ez pedig nemcsak az autók meghajtására érvényes, hanem számos más területre is. A másik kihívás a kínai autók kérdése. Én már elég öreg vagyok ahhoz, hogy emlékezzek a Phillips és Grundig márkájú videolejátszókra, amelyek kiváló minőségűek voltak, de drágák. A ’80-as évek közepén a japánok előálltak a saját VHS lejátszóikkal, amelyek minőségben elmaradtak, de olcsóbbak voltak és a célnak megfeleltek. A japán termékek inváziójával szemben az európai iparnak és autógyártóknak meg kellett találni a választ. Ezt pedig bizonyosan nem a vámok jelentik. Nekünk németeknek elég nagy tapasztalatunk van a falak építésében. Nincs olyan magas fal, amely ellen tudna állni a túloldalról érkező folyamatosan növekvő nyomásnak.