A spanyol származású Rosalía történelmet írt novemberben, ő az első előadó, aki öt Billboard toplista tetejéről is kirobbanthatatlan volt új albumával: a legjobb latin albumokat, a legjobb latin pop albumokat, a klasszikus zenei albumokat, a klasszikus kevert műfajú albumokat, sőt a világ legjobb albumait tömörítő sorban is első helyet szerzett. A siker várható volt, miután az énekesnő negyedik stúdióalbuma már a megjelenés napján 24 óra alatt több mint 42 millió letöltést hozott a Spotify zenei streaming szolgáltató felületén – ezzel pedig ő lett az eddigi legtöbbet hallgatott spanyol nyelvű női előadó. A klasszikus pop műfajt a többek között flamenco világával és az elektronikus zene különböző irányzataival ötvöző énekesnőt a kritikusok már jó pár éve a legnagyobb popsztárok között jegyzik, főleg, miután előző, 2022-ben megjelent, szintén erősen kísérletező Motomami című albumának elsöprő népszerűségű fogadtatásával végérvényesen elfojtotta a tehetségében kételkedő hangokat.
Ezt “csak” tetézte, hogy mindeközben az évek alatt 11 Latin Grammy-díjat és 2 Grammy-díjat is sikerült bezsebelnie: előbbi versenyben többek között ő volt az első nő, aki egymás után kétszer is nyert a legjobb album kategóriában.
Sikereinek köszönhetően jelenleg a legismertebb női spanyol nyelvű előadó a világon, akit emellett nemcsak a spanyol könnyűzene, hanem a popzene vérfrissítéséért is elismernek.
A november elején megjelent LUX című albumán hű is maradt kísérletezős énjéhez, sőt, némiképp ki is terjesztette a határait. A kritikák szerint is eddig ez lett a legmerészebb munkája, bár sokakat az tölt el leginkább izgalommal, hogy egyesíti az opera, a klasszikus zene bizonyos elemeit (ebben szimfonikus zenekar, kórus segíti többek között) a szokásos pop- és elektronikus zene elmaradhatatlan aláfestésével. Sok kritikus figyelmeztet is rá, nem hagyományos pop albumról van szó, elmélyülést igényel, a valódi élményhez pedig ajánlott a 15 dalos album egy ültő helyben való meghallgatása (sőt, ha a fizikai kiadáshoz ragaszkodunk, van az 18 is). Ez a tanács pedig nem is áll túlságosan távol a valóságtól: Rosalía ugyanis követte a popzenében most reneszánszát élő konceptalbumok irányát.
A formátum nem újkeletű az előadók körében, valójában olyannyira nem, hogy az egy-egy téma köré épülő válogatáslemezek (pl.: szerelem tematikájú dalok) is némiképp ezen alapultak. Ez a rockműfajban divatos volt a 60-as 70-es években, amikor az előadók szerettek volna kitűnni a felhozatalból, így kísérleteztek az album felépítésével, koncepciójával is és komplett történetszálakat alkottak a lemezek köré. Élt ezzel a The Beatles (Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band) a The Who (Tommy), David Bowie (The Rise and Fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Mars) és a Pink Floyd (The Wall) is. A formátum lényege, hogy a dalok mindegyike (persze azon kívül, hogy önállóan is megállják a helyüket) nagyobb célt szolgál, azaz, hogy darabjai legyenek a nagy egésznek, annak a történetnek, témának, amelyről a lemez szól. Az előadók ebben az esetben mindent alávetnek ennek, a dalszerzésen kívül az album megjelenését, sőt nem kisebb mértékben a marketinget is (beleértve azt is, hogy gyakran az énekesek szinte minden nyilvános megnyilvánulása is az adott téma népszerűsítésére összpontosít).
Rosalía albuma esetében ez az üzenet most a nemek közti hatalmi viszonyok, a női identitás kérdéseiből fakadó belső konfliktusok, amely lényegében súlyos önismereti utazássá válik, ebben pedig számos vallási, mitológiai motívum segíti az előadót.
Az album által feszegetett kérdések univerzalitását pedig nemcsak a zenei műfajok már rutinos ötvözése segíti elő, hanem az is, hogy az énekesnő csaknem 13 nyelven énekel az egy órás lemezen.
Mostanában több konceptalbum kapott óriási figyelmet, mint például Beyoncé Cowboy Carter című lemeze, amely a feketék country zenéhez való kapcsolódását is feldolgozza (nem mellesleg idén februárban Grammy-díjat nyert az év albuma kategóriában); valamint nem maradhat szó nélkül az elmúlt évek vita nélkül legnagyobb sikerű konceptalbuma, Charli XCX Brat című lemeze. A borító neonzöld színvilága és a koncepció üzenete (a tökéletlen, mégis önazonos, önbizalommal teli nők felemelése) 2024-ben olyannyira uralt szinte minden elképzelhető zenei toplistát, hogy a nyár hivatalosan is az övé lett (“brat summer”) és bő egy évvel később sem csitult különösebben a siker körüli felhajtás. Habár 2025-ben az énekesnő turnéja egyes állomásain utalt rá, lezárná élete ezen szakaszát (az angol Glastonbury fesztiválon például felgyújtotta a jellegzetes neonzöld színű, Brat felirattal díszített transzparenst), de aztán októberben már úgy nyilatkozott, egyelőre úgy látja, akkor lehet vége a felhajtásnak, ha a világ is úgy akarja. A némiképp fejére nőtt siker úgy látszik, ösztönző lehet kollégái számára is: nyugodtan próbálkozhatnak olyan koncepcióval, amely be is mutat a divatos fogyasztási szokásoknak. Manapság ugyanis a digitális zenehallgatás inkább egy-egy sláger megismeréséhez tereli a felhasználókat: a zenei streaming szolgáltatók algoritmusa jellemzően egy dal és nem egy egész album meghallgatását ajánlja, így sok előadót bőven előbb ismer meg a közönség egyetlen számról, mint egy egész lemezről. Az “egyslágeresnek tűnő” énekesek helyzetén emellett nem javít az sem, hogy a 2025-ben is a világ legnépszerűbb applikációja, a TikTok használata (a megosztani kívánt videókhoz kiválasztható zenék kínálata miatt) szintén egy-egy sláger terjedését segíti elő. A lemezek köré épített narratív szál viszont a jelek szerint tökéletes megoldás arra, hogy az előadók rávegyék a közönséget, szánják rá az időt egy egész album megismerésére. Ha kell, akkor például egy spanyol lány vallásfilozófiai mélységekkel tölt meg egy olyan műfajt, amely a számos legendás előadója ellenére a mai napig képtelen lemosni magáról, hogy a pop nemcsak a mesterséges édesítőszerről szól.
