Mást súgnak a megérzések és mást mutatnak az adatok: nem keveset, hanem rosszul költünk a kultúrára

Hogyan zajlott a kutatás?

Adatgyűjtéssel és az adatok nemzetközi összehasonlításával kezdődött. Fontosnak tartjuk, hogy egy adott témával kapcsolatos – anekdotikus közhiedelem, újságcikk, szakértői vélemény után - kialakult prekoncepciónkat tényekkel támasszuk alá, vagy cáfoljuk meg, így volt ez a kultúrával is. Az összes szakpolitikai témánk közül itt volt viszont a legnehezebb dolgunk, mert a kultúrafinanszírozással és annak felhasználásával kapcsolatban alig vannak adatok. Nincsenek látogatottsági számok, nem nyilvános, hogy melyik szervezet összesen mennyi pénzt kapott, milyen pályázati forrásból, és egy forintra hány néző, olvasó, látogató jut. Tudjuk, hogy a kultúrának nagyon sok a „szoft” tényezője: identitásképzés, az összetartozás erősítése, szellemi megújulás, és ezeknek rengeteg, számokon túlmutató hatása is van, ám a szakpolitika-alkotáshoz muszáj adatokat látni.

Készítettek interjúkat is?

Igen, az adatgyűjtést követően megkerestünk külsős szakértőket és a terület különböző szektoraiban dolgozó érintetteket. Kíváncsiak voltunk arra, mit mond ugyanarról a kérdésről egy politikai döntéshozó, egy minisztériumi vezető, egyik vagy másik politikai párt, a művészek, az akadémiai kutatók, és a kulturális menedzserek.

Adathiányról, azaz arról, hogy átláthatatlan, hogy hány helyen, milyen feltételekkel lehet állami forrásokra pályázni, művészek is beszélnek.

Ezért is szerepel a javaslatcsomagunkban az egységes kultúrafinanszírozási adatbázis. Ma a filmművészeten kívül nincsenek egycsatornás modellek. Egy független társulat több különböző minisztériumnál pályázik, innen százezerhez, onnan egymillióhoz jut, itt pályázattal, ott egyedi döntéssel. A végén lehet, hogy össze tud annyit szedni, amiből akár működhet is, de ez nem jelent kiszámíthatóságot. És a mindenkori kormányzatnál sem áll össze a végén, hogy egy adott társulat, egy adott előadására mennyi állami pénzt kapott és azt hogyan használta fel.

Mi volt az ön számára a kutatás legmeglepőbb eredménye?

Az, hogy Magyarország az európai uniós átlag kétszeresét – a GDP egy százalékát - költi a kultúrára. Tehát amikor forráshiányról beszélünk, akkor az valójában nem azt jelenti, hogy nincs elég pénz, hanem azt, hogy nem jut el a szereplőkhöz.

Az említett átlag GDP-egy százalék beruházásokat, építkezéseket is tartalmaz.

Valóban, a pénz jelentős részét – ahogy sok más területen is Magyarországon - infrastruktúrára fordítják, nem tartalomra, fizetésekre vagy képzésre.

A példaként említett filmes pályázati rendszert rengeteg kritika éri ideológiai és szakmaiatlan döntések miatt. Az anyag alapján úgy tűnik, az Egyensúly Intézet sem ad garancia javaslatot arra, hogy az egycsatornás állami finanszírozás ne az adott kormány adott minisztériuma adott főosztályvezetőjének ízlése szerint alakuljon.

Történelmileg úgy alakult Magyarországon, hogy a kultúra hihetetlenül államfüggő. Ezért is fontos kérdés, hogy az államnak mennyi beleszólása legyen abba, hogy mire és hogyan költik az adófizetők pénzét. A művésznek az az érdeke és az álláspontja, hogy totális szabadságra van szüksége. Az állam azt mondja, hogy az adófizetők által befizetett pénzt hatékonyan kell elkölteni, és azzal el kell számolni. Ha totális kontroll van a művészeken, ellehetetlenül a szabad alkotás, ha teljesen szabad a felhasználás, akkor az állam olyan célokra ad pénzt, amire nincs ráhatása, a végén felelősséget mégis neki, a mindenkori kormányzatnak kell vállalnia. Nincs fekete-fehér megoldás, de lehet egyensúlyt találni. Ezért mondjuk, hogy az objektív mérőszámok legalább kiindulásnak alkalmasak. Az egyik ilyen a nézőszám alapú adat lehet, az, hogy egy adófizetői forintért hány emberhez jutott el az adott kulturális produktum. Ennek felügyeletéhez kellene egy független monitoring iroda. Emellett léteznek azok a produktumok, amelyek művészi értéke megkérdőjelezhetetlen. Utóbbi eldöntése a határaink között – szimpatikus ez vagy sem – nem tudja nélkülözni az ideológiát. Ezt a szempontot a nemzetközi jelenléttel lehet felülírni. Krasznahorkai László még Nobel-díjjal sem fog annyi eladást produkálni, mint egy bestseller szerző, mégsem vitatja senki a művészi értékét. Ha egy film A-kategóriás nemzetközi filmszemlén díjat nyer, az legitimálja a művet, akkor is, ha kevés a nézője. Ez aktivizálhatná a magyar kultúrát, hogy mérettesse meg magát nemzetközi versenyekben.

Azzal is lehetne változást elérni, ha többen lennének kultúrafogyasztók. Ha egy gyerek már volt koncerten, ami tetszett neki, akkor lehet, hogy felnőttként vesz majd koncertjegyet.

Ez így van. De tény, hogy folyamatosan csökken a pénz, amit a magyar emberek a saját zsebükből kultúrára költenek. És ez minden más országban is így van.

Ennek oka az elszegényedésünk?

Nem, mert nem szegényedünk el. Egyszerűen a fogyasztási szokások átalakulásáról van szó, sokféle kultúra lényegében ingyen elérhető az interneten. Érdekes, hogy szinte egész Európában a magyarok töltik a legtöbb időt YouTube előtt.

Ez összefügghet azzal is, hogy az oktatás része-e a kultúra és ha igen, milyen módon.

Sok javaslatunk van azzal kapcsolatban, hogy hogyan kellene az iskolákban segíteni, hogy a kultúra iránt érdeklődő fiataloknak legyen lehetőségük kibontakozni, például plusz pontokat adva a felvételiken. Ez a hivatás azonban kevésbé lesz vonzó, ha aki a kultúrából akar megélni, keveset keres. Márpedig ez így van: azok, akik a kultúrában dolgoznak, tehát a magyar nemzet szempontjából az egyik legfontosabb munkát végzik, a diplomás átlagbér 60%-át keresik. Aki nagyon elhivatott, az csinálni fogja, de az senkinek nem jut eszébe – ellentétben Amerikával - , hogy a legjobb rendezőink és a legjobb színészeink anyagi szempontból is csodálatos életet tudnak élni.

A finanszírozás harmadik lába lehetne a magánszférából jövő szponzoráció, aminek egyrészt nálunk kevéssé vannak hagyományai, másrészt a tao megszüntetésével kivégezték.

A magántámogatásnak valóban nemigen vannak itthon hagyományai. Ennek oka részben történelmi, hiszen a mecénásokat a XX. század számos rendszere üldözte: a nagypolgárságot a két világháború között, az arisztokráciát 1945 után lehetetlenítették el. Ennek ellenére meg lehetne megteremteni ezt a tradíciót mondjuk egy ellenőrzött – és nemcsak a sportnak járó - taóval.

Min érdemes változtatni még?

Szükség van olyan fórumokra, amelyeken találkozhatnak a mecénások a kulturális szereplőkkel. Több helyen kellene képezni olyan embereket, akik egyszerre értik a művészetet és a menedzsmentet. 

A kutatás számomra legmeglepőbb eredménye, hogy a kulturális vonzerőt tekintve mennyire hátul vagyunk az európai sorban, miközben Budapest és az ország teli van jobbnál jobb kulturális eseményekkel.

Valóban hihetetlen a kulturális bőség főleg Budapesten, de az ország más nagyvárosaiban is. Az azonban már más szempont, hogy hogy ennek mekkora része állna helyt a nemzetközi versenyben, milyen a kultúránk nemzetközi hírneve. Kevés olyan kulturális tartalmunk van, ami elérhető más nyelven, vagy nyelvfüggetlen. Nincs kulturálisexport-stratégiánk. Nincs senki, aki most, hogy Krasznahorkai László személyében már a második irodalmi Nobel-díjasunk lett, stratégiát épít a magyar irodalom külföldi megismertetése érdekében. Nem dőlt el, hogy a nagyon sok országban működő Liszt Intézetek célja a külföldön élő magyarok szórakoztatása, vagy az, hogy külföldieknek megmutassák a magyar kultúrát. Mi azt gondoljuk, hogy egy ilyen állami intézménynek az lenne a feladata, hogy a magyar kultúrát népszerűsítse, exportképessé tegye, így növelve Magyarország presztízsét. Van erre példa, Dél-Korea elárasztotta a világot: mindenki dél-koreai sorozatokat néz, dél-koreai regényeket olvas, dél-koreai filmeket néz, kialakult egy képünk Dél-Koreáról. Vagy ilyenek a már említett skandinávok. A magyar kultúra nem rosszabb, mint az övék.

Írnak a regionális együttműködések, a monarchia brand kialakításának fontosságáról is.

Az Osztrák-Magyar Monarchia még mindig entitás. A turisták Budapest mellett meglátogatják Bécset, Prágát is. Mi ismerjük a különbségeket Ausztria, Csehország és Magyarország között, de sok a hasonlóság is, amire lehetne építeni, és így együtt ez már olyan méret, amivel tudnak mit kezdeni több száz milliós távoli országokból jövők is.

Nem csapda a birodalmi tudat visszaépítése?

Ha ezt úgy kezeljük, hogy igenis voltunk birodalomban, de nem a múltat akarjuk visszahozni, hanem a közös gyökereinket, polgári kultúránkat megmutatni, akkor nem.

Az elmúlt 35 évben hullámzott, hogy a kormány épp a népi vagy a polgári kultúrát preferálja.

Konzervatívabb kormányok inkább a népi, a baloldali kormányok inkább a progresszív, vagy a polgári kultúrát népszerűsítik. Ez csak akkor baj, ha az arányok kizárólag ideológiai értékek mentén nagyon eltolódnak és nem veszik figyelembe, hogy mire van érdeklődés.

Álmodozzunk! Minden jelenlegi és leendő döntéshozó elolvassa a könyvet és megfogadja a megoldási javaslatait. Mennyi idő kell az eredményhez?

Az adatbázis, a monitoring, a kulturális stratégia megalkotása egy-két év alatt el tud indulni. Hosszabb időre, 5-10 évre van viszont szükség ahhoz, hogy a nemzetközi kulturális versenyben kitűnhessen Magyarország.