A Trump-adminisztráció eddigi megnyilvánulásai alapján nem volt meglepetés az új amerikai nemzetbiztonsági doktrína, amelyik nem Oroszországot, hanem az Európai Uniót tekinti fenyegetésnek. Most már azonban írásba is foglalták, hogy vége a hagyományos szövetségi rendszernek.
Monroe idején a doktrína a brit érdekekkel való pragmatikus együttműködésen alapult; Trump dokumentuma pedig a „stratégiai stabilitás” kifejlesztését ígéri Oroszországgal, miközben visszaszorítaná az EU-t.
A nemzetbiztonsági stratégiát a Monroe-doktrínához hasonlítják. James Monroe elnök ennek lényegét 1823. december 2-án, a kongresszusban elhangzott beszédében fogalmazta meg. Akkor az amerikai kontinensen szinte az összes spanyol gyarmat kivívta függetlenségét, vagy közel állt ahhoz. Monroe azt állította, ha az európai hatalmak további erőfeszítéseket tesznek a régió szuverén államainak ellenőrzésére vagy befolyásolására, azt az Egyesült Államok a biztonságával szembeni fenyegetésnek tekinti.
A doktrína kezdetben defenzív és idealista elv volt: meg akarta akadályozni, hogy Európa visszaállítsa a gyarmati rendszert. De a 19–20. század folyamán a Monroe-elv expanzív nagyhatalmi ideológiává vált. Az Egyesült Államok a „nyugati félteke védelmére” hivatkozva puccsokat támogatott, kormányokat buktatott meg, és gazdasági befolyást épített ki Latin-Amerikában.
Trump új stratégiája több ponton idézi a Monroe-elv logikáját, sőt tovább is megy annál. A mai dokumentum kimondja: az USA-nak jogában áll beleszólni Európa belső ügyeibe, identitásába, migrációs politikájába – mintha Európa Washington befolyási övezetéhez tartozna. A NATO és az EU értékközössége helyett Trump olyan partnereket részesít előnyben, amelyek Washington elvárásaihoz igazítják kül- és belpolitikájukat. Ez a Monroe-doktrína paternalista szemléletére emlékeztet: Amerika mondja meg, mi felel meg a „civilizációs érdeknek”.
Sokszor mondogatják, hogy a trumpizmus jóval túléli majd a jelenlegi amerikai elnököt. De mennyire bizonyul tartósnak a nemzetbiztonsági stratégia a Monroe-doktrína tapasztalatai alapján? Három tévedés vezetett a doktrína kudarcaihoz – és ezek a mostani stratégia számára is végzetesek lehetnek. A befolyási övezet kiterjesztése nem stabilitást, hanem állandó konfliktust szült. A Monroe-elv ürügyén az USA számos katonai intervenciót hajtott végre Latin-Amerikában (Haiti, Nicaragua, Dominikai Köztársaság, Guatemala, Panama). A doktrína azt ígérte, hogy az Egyesült Államok a béke őrzője lesz, valójában azonban a kis államok szuverenitását sértette, növelte az Amerika-ellenességet, hosszú távon pedig instabillá tette a régiót. Ha az USA nyíltan beleszól az európai belpolitikába, támogatva a szélsőjobboldali pártokat és kormányokat, ugyanilyen ellenreakciókat és instabilitást válthat ki.
Ha pedig Washington hosszabb távon olyan államokhoz közeledik, mint Oroszország vagy Kína, és távolodik a demokratikus intézményrendszertől, éppen azokról az értékekről mond le, amelyek egykor naggyá tették Amerikát.