Végh Kata: Túl fényes

Január első hete volt, esett az eső. Egészen a szomszéd épületig kígyózott a sor az Országos Idegenrendészeti Főigazgatóság bejárata előtt, a Szegedi úton. Erika próbaideje aznap járt le az intézetnél, amit nem tekintett sikerélménynek, hiszen már a második hónap megkezdése óta újra az álláskereső portálokat bújta, és másik munkahelyet keresett. Már az is valami, hogy nekem nem kell kint állnom az esőben, mint ezeknek a szerencsétleneknek, gondolta. Decemberben elment a híre annak, hogy a kormány drasztikusan lecsökkenti a harmadik országbeli munkavállalók számára kiadható munkavállalási engedélyek számát, a meglévő engedélyeket pedig nem fogják meghosszabbítani. Hivatalos kormánydöntés és jogszabály-módosítás még nincs, de mindenki tudja, hogy lesz, mert a nagy cégek már elkezdték a lobbitevékenységüket ellene. Az ünnepek után naponta több száz külföldi származású munkavállaló özönlött a Szegedi úti és a Budafoki úti idegenrendészeti irodába érdeklődni. Erika aznap már 4 Fülöp-szigeteki, 5 indiai, egy tunéziai és egy marokkói expatnak mondta el, hogy nem tudja, hogy mi fog történni, és jöjjön vissza pár hét múlva. Ezek közül négynek lejár az engedélye tavasszal. Megértem, hogy nem akar hazamenni, és nem tudom, hogy mit csináljon, mondta Erika rutinszerűen. I really understand you, mantrázta, ami nyilvánvalóan hazugság volt, vagy mondjuk úgy, udvariassági kör.
Délután kettőre Erika elérte az aznapi mélypontot, beöntötte magába a harmadik kávéját, és úgy érezte, curryszagot érez mindenhol. A mélypont elérését az is elő­idézte, hogy az egyik biztonsági őr, Endre mellette ebédelt. Endre elmondása szerint „többféle forrásból” tájékozódik, nem úgy, mint mások, akiket csak a „mainstream” média hülyít, így ő tudja, hogy egy nagy társadalmi kísérlet részei vagyunk, és megosztotta újszerűnek tartott elméleteit az élettérről, az alacsonyabb rendű fajokról, hogy hova kéne ezt a sok kokszos képűt elszállítani stb. Erika tudja, hogy a kokszos képűek egy jó részének legalább egy diplomája van, legalább két-három nyelven beszélnek az anyanyelvükön kívül és valamelyik milliárdos bevételű multi foglalkoztatja őket, néha háromszor akkora bérért, mint amit Endre kap havonta az államtól. Ezeket az információkat persze nem oszthatja meg Endrével, így csendben marad. Meg hát nála is többet keres néhány migráns, ez őt is zavarja. Persze ezeknek a feketéknek könnyű, már gyerekkorukban franciául beszéltek, náluk pedig az újpesti gimiben nem volt olyan jó a nyelvoktatás. De hát anyway, most amúgy is mehetnek haza valószínűleg, gondolta Erika. Végül is, ha kevesebb munka lesz itt, mert csak a pénzes külföldiek maradnak, akkor lehet, hogy nem mond fel, suhant át az agyán.
Ezeken morfondírozott a kis kabinjában, majd megnyomta a kék gombot, kiugrott a következő ügyfél száma: 230. Hosszú hajú, sötét bőrű, igen szőrös férfi ült le a székre. Hiánypótlás miatt jöttem, mondta magyarul. Erika felsóhajtott, végre nem kell indiai angolt hallgatnia. Kérem az érvényes engedélyét, mondja, beüti a számot, lassan betölti a rendszer a kérvény előzményeit. Hol van a mindkét fél által előírt munkaszerződés, hol van a diploma másolata, hol van a bankszámlakivonat, mondja gépiesen. Melyik ezek közül a vezetékneve, kérem, karikázza be, nehogy rosszul nyomják rá a kártyára. Mert akkor nem lesz érvényes. Az utolsó szót megnyomta, miközben az asztal másik oldalára visszadobta a férfi papírját. A férfi arca meg se rezzent, hátradőlt, és felsóhajtott. Which one is your surname, please, mondta tagoltan, immár hangosabban. Nem süket vagyok, mondta a férfi, majd ráírt a papírra. Értem, mondja Erika. Jeshua akárkicsoda, elnézést, de a többit nem tudom kiejteni. Van másik bankszámlája ezen kívül? Ez az egyenleg nem lesz elég, ezt most mondom. Palesztina? Nem lehet ilyen állampolgárságot kiválasztani a rendszerben a legördülő menüből, ne haragudjon. Majd megkérdezem a felettesemet, hogy ilyenkor mi van. Meetingen van az Árpád, jó, nem tudom ezt most megoldani, ne haragudjon, tudna kint várni még egy kicsit? Nemnem, még a fotóját megcsináljuk, álljon be oda abba a sarokba. Ne mosolyogjon. Köszönöm.
A férfi kimegy a tömött előtérbe. A terem levegőtlen, tele nyugtalan emberekkel, igazi bábeli zűrzavar. Az automata és a kuka között van egy üres szék, oda leül. Mellette egy hosszú hajú nő, rövid szoknyában, magas sarkú cipőben össze­görnyedve ír egy többoldalas nyomtatványra, meghatalmazásokat szignóz, és egy tűzőgéppel csattog. Az utolsó paksaméta után kihúzza magát, ránéz a férfira. A férfinak hangosan megkordul a gyomra. Kérsz ropit?, kérdezi a nő és elővesz egy zacskót a táskájából mosolyogva. Aldis, mondja. A férfi visszamosolyog rá. A nő nem tudja, miért, de hirtelen úgy érzi, teljes csend lesz a teremben. Felbukkan valahonnan Erika, megáll előttük, és a hosszú hajú nő pedig, hirtelen egy nagyon távoli hangot hallott, ami így szól: Nem lett jó a fotója. Túl fényes.