Bíró Péter: Ithaka

Olyan filmet akartam csinálni, amit akár az utolsóként elfogadnék. A kezdetektől egy Odüsszeia-parafrázisnak álcázott, szeszélyesen csapongó, érzelmes, sőt időnként vad giccsbe hajló önéletrajz és önvallomás lebegett a szemem előtt, hogy aztán minden korábbinál merészebben tolhassam a néző arcába az egyetlen megkérdőjelezhetetlen igazságot, azt, hogy induljon bármilyen szépen és jól, az élet idővel, az öregséggel és a mindenféle csapással, nyavalyával jóvátehetetlenül gyötrelembe és gyalázatba fordul.
Ehhez csak arra volt szükség, hogy a főhősöm a zárójelenetre hazakeveredjen valahogy, és a teraszáról nézze, csak nézze a völgyben alant terpeszkedő városa éjszakai fényeit, hogy közben átsuhanhasson az arcán az előző majd két óra, a film, maga az élet, hogy ettől előbb könnyezni, majd csendesen sírni kezdjen, hogy a végére már állatiasan vad, könnyes-fuldoklós zokogás rázza az egész testét, és a hatalmas, feneketlenül mély éjszakai égbolt háttere előtt leroskadjon a földre.
A szerepet természetesen a saját magam körül forgó életművemben évtizedek óta ki-be járkáló, örök alteregómra bíztam, akit a kritika rögtön az első közös filmünk után kikiáltott az én Mastroiannimnak, és egyetlen percig sem éreztem úgy, hogy ezzel bármiféle kockázatot vállalnék, sőt kifejezetten megnyugtatott a gondolat, hogy ismét csak az a gyűrött és magányos férfiarc fog képviselni, amelyre életem bő felében a sajátomként tekintettem.
Nemcsak ősrégi barátom volt, de a legjobb színész is, akit ismertem, ezért meg sem mertem mondani neki, hogy nagy óvatosan egy teljes délutánt hagytam a jelenetre.
Rendben indult a dolog, kifejezetten ígéretesnek tűnt, sőt az első könnycseppbe még bele is borzongtam, de aztán valahol ott, ahol kezdett volna komolyabbra fordulni a játék, hirtelen olyan szerencsétlen képet vágott, mintha heves, kétségbeesett küzdelem után győzne a természet, a teste, ő pedig feladná, és elfinganá magát. Az én Mastroiannim! Tulajdonképpen én!
– Állj! – bődültem el.
Újrakezdtük. Másodszor. Harmadszor. Sokadszor. Nem számoltam.
Leálltunk, elküldtem mindenkit enni, inni, szusszanni, én pedig csak ültem a csendben, és azon töprengtem, létezhet-e, hogy nem ő tehetségtelen ripacs, hanem valami más gond van, és persze arra jutottam, hogy nem.
Folytattuk, de minden hiába, belecsúsztunk az éjszakába. Utolsó nekifutásra nem állítottam le, amikor a szokásos helyen tragikomikus fintorba torzult az az enyémnél sokkal szebben, fájdalmasabban öregedő arca, mert perverz módon kíváncsi voltam, mert látni akartam a jelenet végét… Édes istenem!
Ha az addigiak kapcsán a fingást emlegettem, a zokogását, a leroskadását nézni, a ziháló nyüszítését hallgatni olyan volt, mintha a szemem láttára csinálta volna össze magát. Nem akartam elhinni.
Hajnali háromkor felhívott, hogy beszélnünk kellene, de közöltem vele, hogy nekem az most nem menne, mert inkább csak agyon akarnám szurkálni valami eredetileg nem is arra kitalált, nagyon-nagyon tompa tárggyal.
Másnap, az ebédszünetben már ott tartottam, hogy valószínűleg sohasem volt annyira jó, mint amennyire gondoltam, hogy valószínűleg az iránta tudat alatt érzett, lábon kihordott homoerotikus vonzalmamat szublimáltam a tehetségébe vetett hitbe. A kamera elindításához és leállításához szükséges vakkantásokon kívül nem szóltam senkihez. Lassan ránk szürkült ismét.
Aztán megvilágosodtam. Végigpörgettem még néhányszor magamban, majd megkönnyebbülten mutattam neki, hogy jöjjön ki.
Egy nagyon kemény, nagyon hideg ládára ültünk le.
– Megvan, rájöttem – sandítottam rá. – Röhögnöd kell. Nagyon… Görcsösen, hisztérikusan…
Fáradtan, hosszan fürkészte a látóhatárt, aztán bólintott. Vagy csak lehajtotta a fejét? Felállt, és elindult a díszletbe. Türelmetlenül széttártam a karom.
– Most mi van?
– Mondom – nézett vissza ingerülten. – Megpróbálhatjuk.
Én olyan döbbent, elcsigázott és riadt csendet, amivel a stáb fogadta az első kísérletét, még életemben nem hallottam. A végén valaki odament hozzá, hogy felsegítse, de láttam, hogy inkább lent maradna. Próbálkoztunk, nem könnyen adtam fel, de az utolsó három kísérletnél már oda sem néztem, letoltam a fülest, és a tenyerembe temettem az arcom.
A rosszul sikerült napok több évtizedes rituáléját követve azzal küldtem haza a társaságot, hogy nyugi, holnap össze fog jönni, de mivel ma már nincs erőm aláíratni a titoktartási nyilatkozatokat, egyszerűen csak megkérek mindenkit, hogy az elmúlt két napról ne beszéljen senkinek. Még csak el sem mosolyodtak, sőt olyan is volt, aki bólogatott.
Kétségbe voltam esve, és – bár nem szeretek ilyesmivel dobálódzni – meg akartam halni. Na jó, nem lett volna ellenemre. Vállalható megoldásnak tűnt.
Éjfél felé átjött, pontosabban egyszer csak ott állt a nappalim közepén. Valószínűleg ivott, én egész biztosan. Kiimbolygott hozzám, ő is belekapaszkodott a korlátba. Néztük a várost, a fényeket, mintha először álltunk volna ott, aztán megkérdezte, hogy vagyok. Mondtam, pontosan úgy, ahogy az lehet, aki megcsinálta a talán utolsó, talán a legjobb filmjét, de nem tudja befejezni, mert bármi jut az eszébe, az egyszerre túl kevés, és túl sok.
Nehezen kezdett bele. Nyilván félt, hogy átvetem magam a korláton, vagy hogy őt próbálom meg lelökni.
– Ne csináljunk semmit!
– Bízzam rájuk? – döbbentem meg. – Ezekre?
Bólintott.
– Olyat nem szoktam.
– Tudsz jobbat?
Igaza volt, megráztam a fejem, és nagyot horkantva elröhögtem magam.
– Azt meg tudod csinálni?
Éreztem, hogy nagy kő esett le a szívéről. Átöleltem a vállát, egy pillanatra magamhoz húztam, aztán kicsit hátrébb léptem, és belebámultam az arcába. A szeme sem rebbent, a hajába viszont belebabrált a szél, az orra tövénél pedig mindeközben kisimult, majd újra meggyűrődött egy ránc, és talán el is mosolyodott, de lehet, hogy azt csak képzeltem.