Az egyházfő pápa eddigi megszólalásai valóban azt mutatják: XIV. Leó nem szakít elődjével, de más hangsúlyokat helyez a Vatikán külpolitikájába.
Ferenc következetesen a „perifériák pápájaként” definiálta önmagát. Békepolitikáját az erkölcs hatotta át, nem átfogó stratégiai célok vezérelték. A háborút – legyen az Ukrajnában, Szíriában vagy Gázában – a szenvedés, a szegénység és a kirekesztés folytatásának tekintette, tehát nem geopolitikai konfliktusként kezelte a konfliktusokat. Ez a nézőpont azonban sokszor diplomáciai feszültségeket szült. Ferenc pápa 2022 februárjában, az ukrajnai háború kitörése után saját kezdeményezésére látogatta meg a Vatikánba akkreditált orosz nagykövetet, megkerülve a Szentszék Államtitkárságát. Az akciót a Vatikánban is vegyesen fogadták: egyesek profetikus gesztusként, mások diplomáciai hibaként értékelték. Ferenc ezzel is azt jelezte, hogy a béke morális parancs, amely nem tűr halasztást és nem ismer bürokratikus korlátokat.
Ferenc retorikájában a háború testvérgyilkosság volt, illetve sokszor emlegette a fegyvergyártók felelősségét. Az Ukrajnát érő orosz agressziót ugyan számos alkalommal elítélte, de Vlagyimir Putyint sosem nevezte meg fő vétkesként,
és olykor sajátos szempontokat is megfogalmazott. 2022 tavaszán egy újságírói beszélgetésben úgy fogalmazott, „a NATO talán túlságosan közel merészkedett Oroszország határaihoz”. A kijelentés világszerte vihart kavart: egyesek úgy vélték, relativizálta Moszkva felelősségét, mások szerint csupán realista figyelmeztetés volt. Ferencet azonban mindvégig a szenvedés csillapítása, nem a geopolitikai mérlegelés vezette. Ezt a szemléletet fejezte ki akkor is, amikor 2023 tavaszán „a fehér zászló emelésére” buzdította Ukrajnát – nem megadásként, hanem a tárgyalásra való nyitottság szimbólumaként. Ám az üzenet félreérthető volt, és Kijeven kívül több kelet-európai országban is heves tiltakozást váltott ki. Ferenc békepolitikája tehát erkölcsileg következetes volt, de politikai szempontból nem követett jól leírható ívet.
XIV. Leó ugyanakkor már az első hónapokban igyekezett jelezni: nem a gesztusok, hanem a párbeszéd intézményes rendjében hisz. Bár ő is gyakran beszél békéről – többször elmondta, hogy az emberiség jövője „nem az erő, hanem az együttműködés logikáján múlik” –, megnyilatkozásai mérsékeltebbek, diplomáciailag fegyelmezettebbek.
Pápai hadüzenet Donald Trumpnak, szakítás az Orbán-kormánnyalKét évvel ezelőtt, még bíborosként, egy tévés interjúban egyértelműen elítélte Oroszország agresszióját, hangsúlyozva, hogy „a háborúban az áldozatok sosem a hadseregek, hanem az ártatlan családok”. Ezzel már akkor eltávolodott a Ferenc-féle egyensúlykereséstől. Az egyházfő nem hajlandó megosztani a felelősséget az agresszor és a megtámadott állam között.
Egyik legérdekesebb kijelentése így hangzott: „A NATO sosem indított háborút.” Ez a mondat jól mutatja Leó realista attitűdjét: számára a béke nem egyenlő a semlegességgel – megőrzéséhez olykor védelmi erőfeszítésekre is szükség van,
amennyiben azok az ártatlanok védelmét szolgálják. Ezzel Leó új fejezetet nyit a vatikáni külpolitikában. Ő nem akar „világi moralistaként” fellépni, az egyház klasszikus diplomáciai hagyományához tér vissza – ahhoz, amelyet a XX. században XII. Piusz és VI. Pál képviselt. Ez a hagyomány tiszteli a nemzetközi jogot, de nem naiv a geopolitikával szemben.
Ferenc pápa béketörekvéseit érzelmei mellett teológiája is meghatározta. Beszédei a szenvedés megértésére, a bűnbánatra és a megbocsátásra épültek. Leó ezzel szemben a stabilitás és a jogrend nyelvét beszéli. Számára a béke az intézményekben, a tárgyalóasztalnál és a nemzetközi garanciákban gyökerezik. Ferenc gyakran kerülte a nyílt politikai állásfoglalást, hogy erkölcsi tekintélyét megőrizze. Leó viszont – ha csak a sorok között és óvatosan – nem fél egyértelmű politikai határvonalakat húzni. Természetesen ő sem háborúpárti: többször kijelentette, hogy „a fegyver nem az ember természetes eszköze”, és az ENSZ-szel közösen kezdeményezett egy új, vallásközi békefórumot, amelyet 2026-ban terveznek összehívni Assisiben.
Mindkét pápa számára a párbeszéd az alap. Ferenc a „szív párbeszédét” kereste – gyakran a racionalitás rovására. Leó a „struktúrák párbeszédét” építi: ő nemcsak embereket, intézményeket kíván tárgyalóasztalhoz ültetni. Ferenc ösztönösen reagált, Leó viszont mintha stratégiát követne. Így tett akkor is, amikor felajánlotta a Vatikánt az orosz–ukrán béketárgyalások helyszíneként, abban a reményben, hogy a Szentszék semleges és spirituális tere új esélyt adhat a párbeszédnek. A kezdeményezést Róma és Kijev is nyitottan fogadta, az ukrán fél szerint „minden olyan javaslat, amely a vérontás befejezését célozza, figyelmet érdemel”. Az orosz külügyminisztérium azonban gyorsan elutasította az ötletet, mert nem tartja pártatlannak a Vatikánt. Leó pápa ugyanakkor nem vonta vissza ajánlatát, mondván, „az ajtó nyitva marad, mert a békének mindig kell tér”.
Ferenc moralista pápa volt, aki személyesen lépett közbe, ha úgy érezte, a diplomácia eszközei csak lassú lépéseket tesznek lehetővé. Leó inkább koordinál, tanácskozásokat hív össze, és újra súlyt ad az államtitkárságnak, amely Ferenc idején gyakran háttérbe szorult.
Ezzel a Vatikán visszatérhet a II. János Pál-féle „erkölcsi realizmushoz”: határozott, de kiszámítható álláspontokkal. Ferenc öröksége abban áll, hogy a békét újra a keresztény hit központi fogalmává tette, nem politikai kategóriává. XIV. Leó pedig ezt az eszményt újra diplomáciai hitelességgel ruházza fel.
A Vatikán tehát nem csak imádkozik a békéért, hanem – Leó szavaival – „a béke adminisztrációját” is építi. Igaz, a XX. században is több olyan pápa szolgált, akik konkrét lépéseket tettek a békéért, más kérdés, hogy falakba ütköztek és szembesültek a szentszéki diplomácia korlátaival. Az első „békepápa” XV. Benedek volt, aki az első világháború idején enciklikákban próbálta megakadályozni a vérontás folytatását. 1914–18 között minden eszközzel igyekezett a békét szolgálni, a háborút „a civilizált Európa öngyilkosságának” nevezte. Megvetette az „értelmetlen mészárlást”, és kimondta, hogy a totális háború korában semmilyen háború nem lehet igazságos. Előre jelezte, hogy a világégés gazdasági és társadalmi összeomláshoz vezet. A hadban álló országok azonban nem bíztak benne, közvetítési kísérletei kudarcot vallottak, s ő maga is egyre kevésbé hitt felhívásai sikerében. Németországban „francia pápának”, Olaszországban szójátékkal „Maledetto XV”-nek csúfolták (a Maledetto olaszul átkozottat jelent, a Benedetto áldottat) – a háború egyik oldalán sem látták szívesen. Mivel diplomáciai erőfeszítései eredménytelenek maradtak, figyelmét a humanitárius segítésre fordította: mintegy 82 millió lírát osztott szét a rászorulók között, ami kis híján a Vatikán csődjéhez vezetett.
Utódja, XI. Piusz a totalitárius rendszerek idején próbált a béke szószólója maradni. Legfontosabb eredménye a lateráni egyezmény (1929) volt, amely lezárta a pápaság és az olasz állam közötti évtizedes ellentéteket. A Vatikán akkor még azt remélte, Mussolini szövetségese lehet, ám a Duce csak eszközként használta az egyházat, hogy saját hatalmát legitimálja. Piusz nem hátrált meg: enciklikákban ítélte el a kommunizmust és a nácizmust is. A Mit brennender Sorge című dokumentum, amelyet a németországi miséken is felolvastak, a Szentszék egyik leghatározottabb fellépése volt Hitler rendszerével szemben. Emiatt a Vatikán és Berlin viszonya rendkívül feszültté vált. A spanyol polgárháború idején Piusz nehezen tudta rávenni a Franco uralta területek püspökeit, hogy közzétegyék a náciellenes enciklikát:
a spanyol főpapok nagyobb fenyegetést láttak a kommunizmusban, mint a fasizmusban.
A trónon XII. Piusz követte őt, akinek megítélése ellentmondásos. Óvatosabb volt elődjénél, mert attól tartott, hogy a német rezsim nyílt bírálata a katolikusok elleni még keményebb megtorlásokat váltana ki. Karácsonyi rádióüzeneteiben az „igazságos béke” szükségességét hangsúlyozta, de sokan bírálták, amiért nem nevezte meg az agresszort. Ennek ellenére technikai értelemben modernizálta a pápaság kommunikációját: a Szentszék rádiója, amely 1931-ben kezdte meg működését, rövidhullámon sugározta üzeneteit a világ minden tájára. 1942-ben elrendelte, hogy májusban az egész katolikus világ imádkozzék a békéért, 1956-ban pedig a magyar forradalom leverése után is a békéért és a megtorlások megszűnéséért fohászkodott. Luctuosissimi eventus kezdetű enciklikáját csak kevesen ismerték Magyarországon, de Virág Ferenc pécsi püspök körlevélben tájékoztatta róla a híveket.
A háború utáni évtizedekben a béke üzenetét XXIII. János tette a Vatikán külpolitikájának középpontjába. 1962-ben, a kubai rakétaválság idején döntő szerepet játszott abban, hogy a világ nem sodródott nukleáris háborúba. Pacem in terris („Béke a földön”) enciklikája korszakos dokumentum lett: a békét az igazságra, az igazságosságra, a szeretetre és a szabadságra építette, és először szólt közvetlenül nemcsak a katolikusokhoz, hanem „minden jóakaratú emberhez”. A kommunista országokban, így itthon is kedvezően fogadták, még ha valódi politikai jelentőségét el is hallgatták.
A keleti nyitást VI. Pál folytatta, aki 1965-ben az ENSZ Közgyűlésén elmondott beszédével hívta fel a világ figyelmét a háborúk értelmetlenségére: „Soha többé háborút!” Több alkalommal is közvetíteni próbált a vietnámi háborúban, ám erőfeszítéseit nem koronázta siker. Mindazonáltal megőrizte a Vatikán semleges, humanitárius státuszát, és elutasította, hogy a Szentszék bármelyik nagyhatalom politikai eszközévé váljon.
II. János Pál pápasága idején a béke kérdése új dimenziót kapott: ő volt az, aki erkölcsi tekintélyével hozzájárult a vasfüggöny lebontásához, emellett komoly diplomáciai erőfeszítéseket tett az Öböl-háborúk és a balkáni konfliktusok elkerüléséért is. Ám a globális fegyverkezés, a terrorizmus és a vallási szélsőségek korszakában a Szentszék mozgástere egyre szűkebb lett.
A Vatikán diplomáciája tehát a „béke pártján” állt, de befolyása a világhatalmak között mindig korlátozott volt. Az egyház ugyan jelentős humanitárius tapasztalattal és erkölcsi súllyal rendelkezik, ám a modern konfliktusok geopolitikai valóságában a pápák békét sürgető nyilatkozatai sokszor csak morális iránytűként szolgálhatnak. A béke pápái – Benedektől II. János Pálon át Leóig – mind azt üzenték: a háborút minden eszközzel meg kell előzni. És ha a diplomácia kudarcot vall is, az egyház küldetése, hogy emlékeztessen arra: a béke mindig az emberi méltóságot szolgálja.
