Donald Trump és a mennyország

A történtek nem csak a nagyvilágot érték váratlanul. Az sem szerepelt az eredeti elképzelésekben, hogy hadseregét saját nagyvárosai ellen vesse be. De mi maradjunk a világbéke és a világháború kérdéseinél, azok is pont elég aggodalomra adnak okot – jóllehet az is igaz, hogy ezeket nehéz elválasztani az amerikai demokráciára leselkedő halálos veszélytől.

Az első elnök, George Washington második mandátumának végén, 1797-ban visszavonult virginiai birtokára a családjához és rabszolgáihoz. 64 éves volt, gazdag katonai és politikai tapasztalatokkal, igazi nemzeti hős, akinek szavait a mai napig szentírásként idézik. Azok se voltak éppen vitamentes idők, úgyhogy szükségesnek érezte egy hosszabb üzenetben tanácsokkal ellátni a fiatal államszövetséget. Levelében egyebek mellett azt írta, hogy az Egyesült Államok a nemzetközi konfliktusokban maradjon óvatos és barátságosan semleges, mivel a beavatkozás az idegen hatalmak amerikai befolyásának növekedéséhez vezetne és gyengítené a köztársaságot.

Ezek a nézetek a XX. századi világégések idején is hatottak – még akkor is, ha utólag az látszik, hogy Amerika a korábbinál gazdagabban és hatalmasabban került ki a háborúkból. Mindenesetre 1916-ban Woodrow Wilson még azzal kampányolt (és nyert), hogy ő az, aki kívül tartotta az Államokat az I. világháborún. A japánok pedig kifejezetten szolgálatot tettek Franklin D. Rooseveltnek, mert ha 1941 decemberében nem támadják meg Pearl Harbort, az elnöknek talán soha nem sikerül rávennie országát a hadba szállásra. A többi történelem, aminek fényében különösen fura, hogy az USA budapesti nagykövetségének honlapján pénzjutalmat ígérnek az antifa „terrorszervezet” finanszírozására vonatkozó bizonyítékokért. Mintha nem Amerika pénzelte és fegyverezte volna a fasizmus ellen Európában harcoló szövetséges hadseregeket, részben még a kommunista Szovjetunióét is.

Mindenesetre az amerikaiak jelentős rétegei – főként Donald Trumpnak az ország belső, vidékies régióiban élő törzsszavazói – pénzkidobásnak tartanak és elleneznek minden nemzetközi akciót, legyen szó „nemzetépítő” háborúkról vagy csak segélyekről. Választási kampánya során Trump erre rá is játszott, bírálta elődei külpolitikáját, különösen a háborúikat és felemlegette, hogy Amerikát két oldalról óceánok határolják, senki sem tudja közvetlenül fenyegetni, így nem kell beleártania magát más országok konfliktusaiba.

Az elszigetelődés, az izolacionizmus persze ritkán érvényesült abszolút módon, a külvilághoz minden szempontból közelebb lévő partvidékeken mindig is vitatták; manapság pedig, amikor már Észak-Korea atomtöltetet hordozó rakétái is képesek elérni Amerikát, végképp súlyos tévedésnek tűnik. Nem véletlen, hogy a Fehér Házba visszatérve Trump sürgősen nézetet és hangnemet váltott. Az újonnan közzétett nemzetstratégia szerint az USA célja, hogy továbbra is a világ leggazdagabb, katonailag, gazdaságilag és kulturális befolyását tekintve is legerősebb hatalma maradjon – úgy látszik, az elődök mégsem rontottak el mindent és a célokat tekintve a mostani elnök sem akar mást mint ők, legfeljebb másként. Legelsőként is katonai erővel.

Miközben gyerekesen követeli magának a Nobel-békedíjat, Donald Trumpnak – mintha pattanásos kamasz lenne – mindenről ugyanaz jut az eszébe. Az első elnöksége idején terjengett szóbeszéd szerint kitartóan követelte, hogy rakétákkal lőjék a mexikói drogkartelek laboratóriumait. Akkor még voltak a környezetében komoly emberek, akik felhívták a figyelmét a nemzetközi jogra, meg arra, hogy a mexikóiak esetleg nem örülnének. Jellemző reakciója: hátha nem jönnének rá, hogy mi voltunk. Azt is el kellett neki magyarázni, mire jók az atomfegyverek, ha nem lehet őket bevetni egy-egy helyi háború gyors lezárására. Most már nincsenek körülötte tapasztalt, felelősségükkel tisztában lévő emberek. A védelmi tárcát megpróbálják átkeresztelni háborúügyi minisztériummá, eltávolították a fegyveres erők korábbi vezetőinek zömét – elsőként, de nem csak a feketéket és a nőket –, illetve felszólítottak mindenkit, aki nem ért egyet az elnök és háborúügyi minisztere, Pete Hegseth politikájával, az távozzon. Le is mondott a latin-amerikai térségben lévő erőket irányító tengernagy, aki ellenezte a katonai akciókat, amelyekre parancsot kapott. Jegyezzük meg a nevét: Alvin Holsey. Nem kizárt, hogy még hallani fogunk róla, ha novemberben a Demokrata Párt többségbe kerül a képviselőházban és megalakulnak a Trump-ellenes vizsgálóbizottságok.

Az Egyesült Államok katonai költségvetése 1000 milliárd dollár körül mozog. Abban szinte teljes a nemzeti egyetértés, hogy az amerikai fegyveres erőnek meg kell őrizni abszolút fölényét a világban. Trumpék ehhez csak annyit tesznek hozzá, hogy a sereg legyen maszkulin és halálos (mintha eddig nem lett volna az). A béketeremtés révén egyenesen a mennybe kerülésben reménykedő elnök mostani mandátuma első évében megfenyegette Dániát, Mexikót és Nigériát, megbombáztatta Jement és Iránt, illetve meghirdette az erőszakos rezsimváltást a világ legnagyobb feltárt kőolajtartalékával rendelkező országban, Venezuelában. Az új nemzetstratégia szerint a Közel-Keleten is az a legfontosabb, hogy a nyersanyagkincs ne kerüljön idegen kezekbe.

Az viszont igen, hogy az Európai Unió, Kanada, Japán, Dél-Korea, Ausztrália, és a többi hagyományos szövetséges a saját útját kezdi járni és ha egyszer eljön az igazság pillanata, nem siet majd Amerika segítségére. Márpedig az igazság pillanata közelebb lehet, mint gondolnánk. Miközben az amerikaiak darabonként több mint 13 milliárd dollárért építenek új repülőgép-hordozókat (plusz a repülőgépek), a kínaiak ezeket töredékáron elsüllyeszteni képes rakétákat fejlesztenek. A Tajvan körüli modellezett összecsapások egy részét Amerika már most is elveszíti, a legkedvezőbb variánsokban pedig óriási áldozatokat követelő, pirruszi győzelmet arat. Washington két-három emberöltőn át bízhatott az általa vezetett szövetségi rendszerben, amelyet Trump most szándékosan gyengít. Abban a hiszemben van, hogy Amerika mindenkire rá tudja kényszeríteni az akaratát, csak elég durvának kell mutatkoznia. Hol van már a XX. század elejéről Theodore Roosevelt elnök híres mondása, hogy Amerika beszéljen bársonyosan, de azért legyen nála nagy bot? A nagy bot Kína, Oroszország, de még Észak-Korea esetében is hatástalan, a kíméletlenül éles beszéd, a potenciális partnerek érdekeinek semmibevétele pedig elijesztheti azokat az országokat, amelyek még Afganisztánban és Irakban is felsorakoztak mellette.

Minket elsősorban a Trump-kormányzat Európát zsaroló, az orosz fenyegetésnek kiszolgáltató és a szélsőjobb pártok felé terelő megnyilvánulásai érintenek. Ezek gyors ütemben rombolják az európaiak biztonságérzetét és figyelmen kívül hagyják azt a történelmi tapasztalatot, amelyre a II. világháború utáni nemzetközi rendszer épült. Méltányolható lenne az az amerikai törekvés, hogy Oroszországot leválasszák Kínáról és újra a nyugati világ partnerévé tegyék – ha az ukrajnai háborúban nem az ország puszta létéről és az európai biztonságról lenne szó. Európának nem utolsósorban azért nincs saját katonai szervezete, mert az Egyesült Államok az 50-es évek óta mindent elkövetett, hogy ne is legyen. Amerikai kormányzati szereplők azonban arról kezdtek beszélni, hogy Európa vegye saját kezébe a védelmét, még a NATO európai erőinek vezetését is átadnák.

Ha a mostani helyzetet veszélyesnek érezzük, akkor képzeljük magunk elé Trump mandátumának második felét: a „béna kacsa” elnökök eleve a külpolitikában szokták kiélni ambícióikat, a már most is a demencia jeleit mutató amerikai elnök addigra elmúlik 80 és egyre nagyobb ingerenciát érezhet egy történelmi konfrontációra. Putyin 2022 februárjában arról elmélkedett, hogy nincs szükség a világra, ha nincs benne Oroszország. Nehogy Trump ugyanezt gondolja egy nélküle folytatódó világról!