Hibrid dilemma: Magyarország kivel van a háborúban?

A hibrid háború kifejezésről – Oroszország 2014-es kelet-ukrajnai inváziója nyomán – talán a legtöbbeknek a „kicsi zöld emberkék” (az ukrán területeket jelzés nélküli egyenruhában megszálló orosz katonák) jutnak az eszébe. Pedig a terminológia mást (is) jelent: elsősorban dezinformációt, destabilizációt, befolyásolást, és csak a végső esetben fegyverrel, robbanóanyaggal, mérgekkel végrehajtott fedett akciókat. Ahhoz, hogy Putyin Európa ellen vívott hibrid háborúját megértsük, térben és időben sem kell messzire menni: régóta itt van a mindennapjainkban.

2013-ban Valerij Geraszimov orosz vezérkari főnök publikált egy tanulmányt, amely szerint a háború és a béke között nincsenek többé merev határvonalak, a háborús célokat pedig a hagyományos értelemben vett háborúskodás nélkül is el lehet érni. 2014-ben ezt demonstrálták is: Oroszország a Geraszimov-féle hibrid hadviselés eszközeivel annektálta a Krímet és Kelet-Ukrajnát. A Geraszimov-doktrínának nevezett ötlettár kidolgozása mögött az a kimondatlan felismerés húzódott meg – és ez a jó hír -, hogy Oroszország számára a Nyugat, technológiai és gazdasági fölénye miatt legyőzhetetlen.

Nehéz is megtalálni – mert mit kezdjünk például azzal a helyzettel, hogy miközben a geopolitikai Kelet és Nyugat között az egyik ideológiai választóvonal a menekültek emberi jogainak el(nem)ismerése, Oroszország egyre nagyobb szánban önti Európára az Afrika és Ázsia konfliktuszónáiból a határra szállított menekülteket?

A Putyin-rezsim persze nem ma kezdte fegyverként használni a migráció szítását (erre is van már katonai szakkifejezés: weaponized migration). Látszólag mellékszál, de szorosan idetartozik: amikor Orbán Viktor 2015 június első napjaiban elindította az amúgy egy az egyben Dániából importált, „Nem veheted el a magyarok munkáját” jelmondatú xenofób kampányt, senki nem értette, hogy mit csinál, mert Magyarországot akkoriban nem igazán érintette a migráció. Az időpont nagyon fontos, mert a magyar közönség tényleg előbb találkozott a plakátokkal, mint az először június közepén felbukkanó, szíriai otthonukból az oroszok által kibombázott menekültekkel. Oroszország szinte a szír polgárháború 2011-es kirobbanásától kezdve támogatta (előbb fegyverrel, majd katonai szakértőkkel is) az Aszad-rezsimet, 2015-ben viszont formálisan is belépett a háborúba, és nagyjából ehhez a pillanathoz köthető az Európát elárasztó menekülthullám megindulása.

Az orosz elnök akkoriban nemzetközi karanténban volt Ukrajna 2014-es megtámadása miatt, és senki nem értette, hogy mit keres a magyar fővárosban – annál is kevésbé, mivel nem írtak alá semmilyen megállapodást, és nem is kommunikálták, hogy miről tárgyaltak. De az bizonyos, hogy a magyar kormány utána minden kétely nélkül, feltűnő magabiztossággal fordult rá a migrációs tematikára, és a számítása – az orosz közreműködéssel elüldözött szír háborús menekültek százezreivel együtt – be is jött.

Azóta kiderült, hogy Vlagyimir Putyin Csecsenföldön és Líbiában is tudatos lépéseket tett azért, hogy menekültek szándékos, időzített útnak indításával beavatkozzon az európai politikába. És nem érte be ennyivel: miközben az egyik kezével szó szerint rátolta a migránsokat Európa határaira, a másikkal bőkezűen finanszírozni kezdte azokat a (mai szóhasználattal) patrióta ideológiájú szervezeteket, amelyek a migráció elleni fellépést tekintik legfőbb politikai küldetésüknek. A Bild pár éve részletes riportban, konkrét példákkal mutatta be, hogyan manipulálják az orosz pénzből működő szervezetek és internetes hírforrások az európai közvéleményt (például azzal az utóbb lelepleződött kitalált történettel, amelyben egy 13 éves, Németországban élő orosz kislány szülei azt állították: a lányt menekültek rabolták el és erőszakolták meg). Magyar szemmel talán ennél is meghökkentőbb volt 2015 októberben Martin Stropnický cseh védelmi miniszter nyilatkozata, aki arról beszélt: azt hallotta „magyar kollégájától” (a dátum alapján Simicskó Istvántól), hogy oroszok buszoztatják a Balkánon Európa felé a menekülteket. Később a HM sajtóosztálya tagadta, hogy Simicskó ilyesmit mondott volna, Stropnický azonban utólag is megerősítette, ez hangzott el kettőjük között.

Aki esetleg azt hinné, hogy mindez csupán a múlt, azt ki kell ábrándítanunk. Az eddigi, még nem végleges adatok alapján valószínűleg az idei lesz az első év, amikor több afrikai (és kisebb részben ázsiai) menekült jut be Európába a háborúban álló, elvben lezárt légterű Oroszország és Belarusz felől, mint a hagyományosan fő iránynak számító balkáni útvonalon. A Frontex, az EU határügynökségének számai alapján balkáni irányból a migrációs forgalom 2025 első öt hónapjában 56 százalékkal csökkent, míg az északkeletin – Oroszország és Belarusz felől – csak 8 százalékkal esett vissza. Mivel a két fő csatorna forgalma már tavaly is összemérhető volt, nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy mára az a Putyin-rendszer vált az EU fő migránsbeszállítójává, amelyet az Orbán-kabinet valamiért sosem bírál ezért.

Itt megint célszerű egy kis időutazást tenni, visszapörgetve a naptárt 2021. május 23-ig, amikor a belarusz hatóságok erőszakkal eltérítettek egy Athénból Vilniusba tartó Ryanair-járatot. Amikor a gép belépett a belarusz légtérbe, a minszki légi forgalmi irányítás leszállásra utasította, hamis bombariadóra hivatkozva, s a belarusz légierő még egy MiG–29-es vadászgépet is riasztott. A Ryanair-gép fedélzeten tartózkodott Raman Prataszevics, a Lukasenka-rezsim által üldözött belarusz ellenzéki újságíró, akit a leszállás után azonnal letartóztattak. A nemzetközi közösség az esetet állami légi kalózkodásnak és a nemzetközi jog súlyos megsértésének minősítette. Az EU szankciókat vetett ki Belaruszra, beleértve a nemzeti légitársaságot, a Belaviát, valamint az állami vezetést – Minszk erre reagálva kapcsolódott be az addig főként Moszkvából irányított migránsexportba, amely miatt 2022-re Lengyelország kénytelen volt felépíteni egy 186 kilométer hosszú acélkerítést a belarusz határ mentén, hőkamerákkal és mozgásérzékelőkkel. Jellemző, hogy az a projekt 1,6 milliárd zlotyba, azaz mintegy 370 millió euróba, forintban számolva 145 milliárdba került – Orbánék a 175 kilométeres magyar határkerítés költségei címén 650 milliárd forintot próbálnak behajtani az EU-n. A lengyel határkerítésen naponta 2-300 migráns próbál átjutni – ez a szám jelenleg a magyar-szerb szakaszon átlagosan napi 40-50 körül alakul, a magyar médiában mégsem hallani soha arról, hogy a migráció elleni harc fő frontvonalán ma már leginkább Oroszország az ellenség.

Lengyel források szerint az érintettek többnyire legálisan lépnek be orosz vagy belarusz területre, gyakran turista- vagy diákvízummal, amelyet erre szakosodott utazási irodák „ál-turisztikai” csomagjaiban vásárolnak meg („minszki városnézés repülőúttal és szállással”). Bár az EU és Oroszország között a közvetlen légi járatok megszűntek, Oroszország és Belarusz továbbra is fogad gépeket Törökországból (Isztambul), Egyiptomból (Kairó), az Egyesült Arab Emírségekből (Dubaj), Libanonból, Iránból és Indiából. A migránsok leggyakrabban Isztambulon keresztül repülnek Minszkbe vagy Moszkvába, ahonnan a határhoz szállítják – olykor kísérik – őket. Az európai biztonsági szolgálatok szerint a belarusz és orosz határőrök gyakran segítik e csoportokat abban, hogy elérjék az EU területét. A cél természetesen nem a rászoruló menekültek támogatása, hanem politikai nyomásgyakorlás az unióra.

És akkor még csupán az irányított migrációról beszéltünk, amely a fő, de nem az egyetlen fegyver Oroszország Európa ellen indított hibrid háborújában. Ahogy a menekültáradat esetében, úgy az egyéb támadások terén is Lengyelország számít a fő teherviselő félnek – nem véletlen, hogy bármilyen színezetű kormány van is hatalmon náluk, az orosz agresszióval kapcsolatban nem ismernek semmilyen kompromisszumot.

A lengyel hatóságok csak idén 32 gyanúsítottat tartóztattak le azzal a gyanúval, hogy az orosz szolgálatokkal együttműködve szabotázsakciókat és gyújtogatásokat követtek el lengyel területen. Egy szintén idei jelentés 55 olyan letartóztatásról számol be, amelyekre orosz érdekeket szolgáló kémkedés miatt került sor. A beavatkozások 2023 óta folyamatosak, a számuk pedig egyre nő. Két éve kilencen kerültek rács mögé azért, mert egy Ukrajnának szánt fegyverszállítmányt próbáltak megsemmisíteni. 2024 májusában szintén kilenc embert vettek őrizetbe, akiket azzal gyanúsítottak, hogy orosz megrendelésre, több országot is érintő szabotázsakciókat terveztek. Az idén elfogottak között volt egy kolumbiai férfi is, akit azzal vádolnak, hogy tavaly két építőipari raktárban gyújtogatást követett el orosz utasításra. A lengyel belbiztonsági szervek állítása szerint az elkövető Molotov-koktélos támadásokra kapott utasítást és kiképzést az orosz szolgálatoktól. A legnagyobb nemzetközi sajtóvisszhangja a 2025 őszi vasúti merénylet kísérletnek lett, amely után az utolsó orosz konzulátus működését is felfüggesztik Lengyelországban. A robbanás a Varsót Ukrajnával összekötő vasútvonal egyik kulcsfontosságú szakaszán történt, szerencsére halálos áldozat nélkül. Az eset nyomán ugyanakkor a lengyel kormány gyakorlatilag deklarálta, hogy országuk orosz támadás alatt áll.

Mint ahogyan támadás alatt áll Magyarország is: az egyetlen különbség, hogy nálunk a hatóságok elnéző, és a kormány már-már támogatónak mondható magatartása nyomán egyelőre nem az erőszak, hanem a beépülés, a dezinformáció és a manipuláció dominál – egyebek között a magyar közmédia révén, az Oroszhírek, Moszkvatér, Ultrahang háromszögben, meg annak a CitizenGónak a bevonásával, amelyről épp a Népszava derítette ki, hogy az „európai kereszténységet védelmező” ultrakonzervatív kampányait közvetlenül Putyin udvartartásából finanszírozzák. Ami azért különösen zavarba ejtő, mert ezekben a hibrid műveletekben különösen nehéz megmondani, hogy az orbáni magyar állam voltaképp a front melyik oldalán, kivel és ki ellen harcol.