Az ünnepi időszak, a hétvége, sőt a szinte ítéletidőnek beillő időjárás ellenére számos nemzet képviselője volt kíváncsi a George Szirtes költői és fordítói pályafutásának szentelt estre, amely a londoni Magyar Kultúra Házának idei utolsó rendezvénye volt. A közönség soraiban feltűnően sok magyar fiatal ült. Az angol nyelvű beszélgetésen a Nagy-Britanniában mind költőként, mind műfordítóként jól ismert szerzőt a Sheffieldi Egyetem professzora, Lehóczky Ágnes mutatta be, akivel kreatívírás-oktatói tevékenységük is összeköti.
Bevezetőjében a kortárs brit költészet és műfordítás egyik legmegbecsültebb alakjaként jellemezte Szirtest, akinek valamennyi verseskötete szerepelt rangos irodalmi díjak rövidlistáján. Reel című kötete 2004-ben elnyerte a T. S. Eliot-díjat, 2024-ben a király által adományozott költészeti aranyéremmel (His Majesty’s Gold Medal for Poetry) tüntették ki.
A Liszt Ferenc Intézetben zajló est elején Szirtes felidézte, hogy 1956-ban, nyolcéves korában érkezett szüleivel Angliába. Ezzel együtt fokozatosan maga mögött hagyta a magyar nyelvet, különösen annak aktív szókincsét. Magyarországra először 1984-ben tért vissza, addigra már jelentős angol nyelvű költői életművel a háta mögött. Az Arts Counciltól elnyert utazóösztöndíjnak köszönhetően feleségével és két gyermekével együtt érkezett, s a British Council fogadást rendezett a tiszteletére. Itt került sor arra a találkozásra, amely fordulópontot jelentett: a Hungarian Quarterly irodalmi szerkesztőjével, Vajda Miklóssal beszélgetett, aki megkérdezte tőle, volna-e kedve magyar verseket angolra fordítani. Amikor igennel felelt, négy Kosztolányi Dezső-verset adott át neki.
Ettől kezdve Szirtes – saját megfogalmazása szerint – „újratanulta” a magyar nyelvet, és költőként olyan alkotóvá vált, aki fordít is, elsősorban modern és kortárs szövegeket. Korai munkái közé tartozott Az ember tragédiája angolra ültetése, amely két-három évet vett igénybe.
Szirtes – különösen pályája korábbi szakaszában – kizárólag megbízásra fordított, maga nem kezdeményezett. Fejében elkülönült egymástól a költészet és a műfordítás. Az angol nyelvű olvasók így is számos jelentős magyar szerző művét ismerhették meg az ő tolmácsolásában: többek között Nemes Nagy Ágnes és újabban Tóth Krisztina verseit, valamint Márai Sándor regényeit, köztük a Zendülőket. Ezekkel a munkákkal Szirtes jelentősen hozzájárult a magyar irodalom angolszász recepciójához.
E háttér ismeretében fordult a beszélgetés középpontjába Szirtes Krasznahorkai-fordítói tevékenysége. Először az angol Quartet kiadó kérte fel Az ellenállás melankóliája átültetésére, majd az amerikai New Directions is megbízást adott a további regények fordítására. Szirtes a beszélgetés során hangsúlyozta: mindenekelőtt költőnek tartja magát, nem fordítónak. Amikor mégis elvállalta a munkát, úgy kezdett hozzá Az ellenállás melankóliájához, hogy a teljes regényt előzetesen nem olvasta el.
Az angol változat végül 1998-ban jelent meg, jóval később az eredeti határidőnél. Krasznahorkai számára nem volt kérdés, hogy első regényét, a Sátántangót is Szirtes fordítsa angolra.
Az együttműködést Szirtes számára jelentősen megkönnyítette Krasznahorkai hozzáállása, aki a műfordítót második írónak, nem puszta végrehajtónak, „rabszolgának” tekinti. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – soha nem konzultáltak szavak, mondatok értelmezéséről; a szerző teljes mértékben megbízott fordítója nyelvi és szellemi döntéseiben. Amikor Krasznahorkai 2015-ben elnyerte az International Booker Prize-t, a díjat addigi teljes életművéért ítélték oda. A zsűri külön hangsúlyozta a fordítók szerepét, akik a díj összegének a felét is megkapták.
A Krasznahorkai-regények nemzetközi fogadtatása alapján Szirtes elképzelhetőnek tartotta, hogy Kertész Imre 2002-es Nobel-díját Krasznahorkai megismételheti. Ezt a „duplázást” a magyar irodalom szempontjából rendkívüli jelentőségűnek nevezte. Az emblematikusnak tartott új Nobel-díjassal kapcsolatban Susan Sontag szavait idézte: „Korunk írója.”
