Erős mondatokat hozott a fa alá az ünnep. Orbán például odáig ment az ukrajnai háború kapcsán, hogy már „nem is világos, hogy ki támadott meg kit”. Azt persze tudjuk, hogy a politikus szakmájához olykor szelektív memóriára van szükség, de ez már túl van a mesterségbeli követelményen. Ez a tényeknek már oly mértékű elferdítése, amely a hívektől totális amnéziát kér, vagyis azt, hogy az emlékezetüket is engedjék át a politikus aktuális érdekeinek. Mint ahogy korábban odaveszett a kritikus ész és az akarat. Arról pedig meg már ne is beszéljünk, hogy erkölcsileg ez milyen tehertételt jelent: hazudni még magunknak is a „béke” érdekében.
A világ nagy része pontosan tudja, hogy 2022 februárjában ki indított különleges katonai hadműveletet a szomszédos ország bekebelezésére, ki szállta meg korábban a Krím-félszigetet, és ki robbantotta ki olykor piszkos eszközök bevetésével a felkelést Donyec-medencében. Arról persze lehet és kell is vitatkozni (a történészeknek nem kevés munkát adva majd ezzel), hogy ki milyen szerepet játszott a két ország közti feszültségben. De a támadó kiléte egy percig sem volt kérdéses. Talán még egy-két év és már polgárháborúnak kell majd látnunk a szomszédos konfliktust, ahol az agresszor és az áldozat is ukrán, és az oroszok csupán békefenntartóként érkeztek meg az elszabadult helyzetbe.
A másik erős mondat Lázáré, aki odáig jutott a gondolatmenetében, hogy „a jelenlegi demokratikus intézményrendszer nem képes kiszolgálni a választói igényeket”. A szavazók ugyanis erős vezetőt szeretnének (ezt vajon honnan veszi?), mint Trump, csakhogy a jelenlegi rendszer ezt nem teszi lehetővé. Szinte tapintható az „elemzés” mögötti sóvárgás: a NER már jó ideje olyan korlátlannak tetsző hatalmat szeretne adni Orbán kezébe, mint amilyennel az amúgy teljesen népszerűtlen amerikai elnök rendelkezik. És olyan szerepet is a nemzetközi porondon. Pedig még mindig egérként cincogunk az elefánt mögött, és a szerepünk jobbára annyi, hogy dedikáltassuk a piros baseballsapkát.
Egy kis országnak nem megalomán elnökre, hanem józan államférfira lenne szüksége. Volt ebből pár, ha nem lenne olyan szelektív a memória, talán érdemes lenne visszaemlékezni néhányra. Vagy arra, hogy miért is lett, teszem azt, Széchenyi a legnagyobb magyar (megfejtés: nem a hatalommániája miatt). Ha egyszer majd lesz kellő distancia úgy visszanézni ezekre az évekre, hogy a tényeket nem homályosítják el az indulatok, akkor talán általánossá válik az, amit most jobbára csak a nem-fideszesek éreznek: a mardosó szégyen. Ahogy majd az amerikaiaknak is meg kell majd magyarázniuk maguknak, hogy miként kerülhetett az ország élére egy olyan ember, mint Trump. Nekik menni fog, ők elég jók a szembenézésben: regények és filmek születnek majd erről, ahogy a Nixon-korszakról vagy a mccarthyzmusról is. Nálunk nehezebben fog menni, hiszen még a korábbi szégyeneinket se nagyon tettük a helyükre. Persze ha Lázáron múlna, akkor ilyen rendszer sosem jönne el, és az unokáink is inkább az emlékezethiányban osztoznának.