A túra reggelén, a parádóhutai Clarissa-forrásnál lévő parkolóban még szürkület uralkodott. Egy nyári túrához képest lassabban történt az elindulás, hiszen a túra alaposabb előkészületeket igényelt: nem maradhatott el a magas szárú, vízálló és jól tapadó bakancs, a hólánc, a túranadrág, a kamásli, a túrabot és a meleg aláöltözék sem. A hátizsákokba érdemes ilyenkor tenni még plusz meleg ruházatot, zoknit, powerbanket, fejlámpát, sípot, elsősegélycsomagot, napkrémet, napszemüveget és ételt, italt is. Egyik túrázótársam hozta magával a drónját is, fotók készítéséhez. Jómagam bevallom, kissé felkészületlenül vágtam bele a túrába társaimhoz képest, hiszen egy túracipőn és aláöltözéken kívül se botom, se hóláncom nem volt.
A Hókirálynő birodalmában
Ahogyan beléptünk az erdőbe, a friss hó azonnal elnyelte a zajt. A megszokott ösvény felismerhető volt, mégis idegen: a kövek eltűntek, a gyökerek puha fehér takaró alatt rejtőztek. Az első kilométerek inkább ismerkedéssel teltek. A hó állaga sokat elárult az elmúlt napok időjárásáról: fentebb száraz, porhanyós, lejjebb kissé tapadós. A tempó természetesen lassabb lett, de ez nem hátrányként, inkább lehetőségként jelent meg – volt idő megállni, körülnézni, és gyönyörködni a természetben s annak erejében.
Beljebb érve viszont elérkeztünk egy olyan részre is, ahol már szűz hó volt. Ez a rész különösen tetszett csapatunknak, volt, aki nem tudta megállni, hogy ne feküdjön bele. A varázslatos táj azonban nem terelheti el az ember figyelmét: résen kellett lenni, mert a hóval fedett turistaúton nem lehetett látni a köveket, mélyedéseket. Vannak ugyan jelek, amik utalhatnak rájuk (például vízmosás), de egy tapasztalatlanabb túrázó figyelmét könnyen elkerülhetik. Az alacsonyabb részeken pedig a bozótos áthatolhatatlannak tűnő szövedéke állta utunkat: olykor beleakadt egy-két vadszeder ág a kabátunkba.
Ahogy emelkedtünk, a fák ágait egyre vastagabb hóréteg borította, egyes helyeken a szél hatására vastagon ráfagyott a fákra. A szél néha meg-megrázta őket, aminek hatására kisebb hózápor hullott ránk.
Az egyik ilyen terhelt ág azonban hirtelen letört, és majdnem agyonütött engem, körülbelül 20 centire mellém esett. Szinte a semmiből érkezett a veszély, és csak a szerencsén múlott, hogy nem lett nagyobb baj. Ez emlékeztetett arra, hogy a természet hatalmasabb úr nálunk.
Az Ilona-vízeséshez érve megpihentünk, elkészültek a drónos fotók is. A közelben át kellett kelni egy két ponton a patakon, itt természetesen beázott a cipőm. Egy kis sziklamászás után sikeresen felkapaszkodtunk a vízesésnél lévő szikla tetejére is.
Jó szolgálatot tett ugyanakkor a síp is. Egyik társunk ugyanis „elveszett” egy bozótosabb szakaszon. A téli erdőben könnyebb elveszni, hiszen a tereptárgyak kevésbé felismerhetőek, és a turista is jóval kevesebb, mint nyáron. A turistajelzések ugyanakkor nem mindig láthatók, főleg ha azok sziklákra, kövekre vannak felfestve. Ennélfogva GPS, térkép használata elengedhetetlen a tájékozódáshoz. Mi a Strava nevű applikációt használtuk – néha előfordult ugyan, hogy nem mutatta a helyes irányt… Túra során természetesen kulcsfontosságú pihenők beiktatása is, illetve az energiaraktárak feltöltése egy-egy müzliszelettel, folyadékkal.
Óriások a hegytetőkön, koboldok a völgyekben
