„Legyetek mindig készen válaszolni, ha a reményetek forrásáról kérdeznek titeket” – Péter apostol mondata a teológiát erősen formálta, s az apostol szava norma, nem csak javaslat. Nekem e mondat mindig is ezt jelentette: legyek kész bárkinek beszélni a történetemről, a reményem végső forrásáról. Akkor is, ha bántanak érte. E nélkül nem vagyok hiteles, nem hiteles a teológia, amit a dialógusban „használok”. Legyek kész mesélni azokról a részletekről, amelyek a hitemet formálták. Ott vagyok a legtörékenyebb, mert a személyes elfogultság mindig és okvetlenül törékenyebb, mint az érvekkel alátámasztott tanítás. Kockázatos dolog a dialógus.
Mindig is így gondoltam: a dialógus kockázatos. Megváltoztat, közelebb hoz – vagy épp hogy nem hoz közelebb, nem változunk. Kockázatos, ha megváltozom – kockázatos, ha nem változom meg.
A dialógus kockázatos: lehet, hogy utána már nem ugyanaz az ember leszek. A másik emberrel beszélgetve megváltozom, formál az ő gondolkodása. Az igazi dialógusnak, a másik gondolkodással való találkozásnak következményei vannak. Önmagamhoz térve pedig, egyedül, a csendben, megint vállalom azt a kockázatot, hogy megváltozom. Elmélkedek a dolgokról, és ennek is következményei vannak. Változom, és ezzel esetleg a másiktól eltávolodom, adott esetben lassan elveszítem őt. A dialógust máshol folytatnám, és ő „már nincsen ott”. De a dialógusban vállalom a hiábavalóságnak azt a kockázatát is, hogy valójában elbeszélünk egymás mellett. Annak kockázatát, hogy „hiába” beszélgettünk, a gondolkodásom semmit sem változik, utána is ugyanaz az ember leszek. Örökké csak visszatér az, ami előtte volt, újra meg újra elmulasztjuk a lehetőséget, hogy barátok legyünk.
A dialógusban vállalom annak kockázatát, hogy barátok leszünk. Szövetségesek. És akkor mi lesz a többiekkel? A megtérés után az ember kapcsolatrendszere átalakul, új barátokra tesz szert, a régiek elmaradoznak. Rájövök, hogy mindig is felületes volt a kapcsolatunk, hogy ami összekötött, az csak látszat, vagy mondjuk igazi volt, csak már nem érvényes. Aztán önmagamhoz térve, a csendben megint vállalom azt a kockázatot, hogy átalakul a viszonyulásom tulajdonképpen mindenkihez. Épp az tisztázódik, hogy mennyire más úton járunk, sőt, hogy igazából fogalmam sincs, hogy merre jár az emberiség döntő többsége. Még a végén egészen egyedül maradok. Talán lennének új beszélgetőtársaim, de hiába reménykedem, nem találok rájuk. A dialógusban vállalom annak a kockázatát, hogy elveszítem a hitem magában a dialógusban – ezt is el kell engednem.
Ahogy telnek az évek, fogy az idő, rosszul osztom be az időt, s növekszik annak kockázata, hogy eltűnik az életemből a dialógus. Hogy különösebb ok nélkül veszítem el a beszélgetőtársaimat. Hogy az utcán találkozva két perc után kiderül: már semmi közünk egymáshoz. Visszamenőleg érvénytelenné válik a kapcsolatunk, mert hűtlenül hagytam elkopni. Ahogy telnek az évek, fogy az idő, sajnos észlelem, könnyen kikopik az életemből a csönd. Könnyen felszínessé válok, és ebben a rossz felszínességben mindenféle különösebb ok nélkül veszítem el a barátaimat. Aztán az utcán találkozva, két perc után kiderül: már semmi közünk egymáshoz. És visszamenőleg elveszítem azt is, aki voltam valamikor. Amikor még barátok voltunk. Sőt, a magányos gondolkodásban vállalom annak a kockázatát, hogy arra jutok: maga a gondolkodás sem vezet sehová, a gondolkodás ügyét is jobb elengedni. Megvan a magam története a csenddel, de azzal kellett szembesüljek, hogy kortársaim többségének erről a csöndről semmiféle tapasztalata nincs. Egyáltalán nem ismerik azt a kockázatot, hogy az imádság csendjében minden megváltozhat. Hogy a csend visszautasíthatatlan ajánlatokat tesz.
Fájdalmasan érint, hogy milyen nehéz nekem dialógusba kerülni másokkal. Ahol valaki végre megérti, miről is beszélek. Elemi veszteségnek érzem. Néha annyira elmegy a kedvem a dialógustól, hogy már csak néhány ember érdekel. Belül lemondok a többiekről. Szégyellem magam ezért – milyen pap az, aki lemondott az emberiség döntő többségéről! És milyen világ az, ahol nem találok beszélgetőtársakra!
Különben ez mégsem igaz, mostanában lett megint néhány régi-új beszélgetőtársam. Talán azért, mert mostanában többet vagyok egyedül. Ráérősebben. És egyébként ráérősebben beszélgetek a régi-új barátaimmal. Erre van szükségem. Nem szép dolog a részemről, de úgy érzem, ők valahogy normálisabbak, mint a többiek. És mi legyen a kevésbé normálisakkal? Lehetünk még barátok, testvérek? Hisz itt még valaki az igazi dialógusban? Mondjuk azok, akiknek hatalmában állna dialógusképesebbé formálni a közbeszédet?
Van egy régi emlékkollázsom: az oltárnál állok, balra tőlem egy ghánai és egy indonéz pap áll, jobbra egy „old school” gróf, szintén paptestvérem. Nyilván az az én felebarátom, aki irgalmasságot gyakorol velem, és egyébként a jobbomon áll. Szóval én nem tudom már azt sem, hogy migráncsozás témában hova álljak, de az biztos, hogy ennek a harmadik évezred eleji népvándorlásnak se a legnagyobb vesztesei, se a kultúra hős őrzői nem mi leszünk.
Nemrég egy iraki keresztény magyar orvosért, plébániánk halottjáért mondtam a gyászmisét. A lányával, aki persze a totálisan Ukrajna-barát Spanyolországban él, a szertartás részleteiről beszélgettünk, és könnyekig meghatódott, amikor szóba hoztam, tudok róla, hogy ő káld keresztény. Pedig csak pár napja tudtam meg a bátyjától, hogy az ő kis káld népe egyáltalán létezik. Na, hát szerintem ők az igazi vesztesek és az igazi őrzők. A tartományi fővárosban, Moszulban, ahonnan származnak, a népükből már senki sem maradt. Ez olyan, mintha ’56-ban az összes budapesti zsidó leszármazott elhagyta volt az országot, de még Európát is. Ja, merthogy a nagyszüleim úgy voltak mind katolikusok, hogy lett bennem magyar, osztrák, szlovéniai szlovén és német, s persze zsidó vér is. Vissza ’56-hoz: azt azért jogosnak érzem, hogy a Bécsbe menekülő magyarok alapvetően a közös kulturális örökség miatt se tudhatták lerombolni a régi Bécset, pedig elég sokan voltak. Egyébként a bécsi osztrák unokatestvérem azért jár a török zöldségeshez, mert az sokkal barátságosabb, mint az igazi bécsiek. A félig egyiptomi és egyébként muszlim unokahúgom pedig olyan ízes osztrák tájszólással felesel vissza a bécsi utcán, ha beszólnak neki, hogy egy szavát se értem, pedig Anyu révén elvileg én is ugyanazt a stájer dialektust beszélem. Másfelől az is igaz, hogy én is árulásként élem meg, hogy a Fradi úgy megy ki a pályára, hogy csak a kapus magyar. És eggyel többször nem tudom, hogy melyik térfélre kéne álljak. Most le kell higgadjak egy kicsit, végül is elvileg a dialógusképességről akarok írni. Amúgy az életrajzi adatok igazak, és a keresztelési meg a kikeresztelkedési anyakönyvi kivonatok is megvannak.
De akkor is, igen, ki akarom mondani, el akarom mondani mindenkinek, hogy ez így nincsen rendben. Miért hagytuk, hogy így legyen? Miért tették ezt velünk, hogy vezettek meg minket, hogy voltunk képesek elhinni, hogy ezek a mindenféle ügyek fontosabbak a barátságnál? Miért kezdtünk félni a kockázattól, hogy a barátság formáljon minket, kiszakítson a szekértáborokból? Miért hagytuk, hogy központilag és megtervezett ostobasággal, gonoszsággal pusztítsák a közbeszédet, és a sejtek szintjén, a barátságok szintjén mérgezzék ezt az országot? Mérgező indulatformálók, közéleti bűnözők. Még a csendet is ellopkodják apránként az életemből. Bár ezt vissza kell vonjam, ezért nem hibáztathatom őket, ezt az ostobaságot én csinálom magammal. Kerülöm a csendet, nehezen ülök le imádkozni, nehéz nekem ölbe ejtett kézzel bambulni ki a fejemből. Pedig tudom jól, csend nélkül megőrülök. Dialógus nélkül pedig közveszélyes leszek, kekeckedő embergyűlölő. Tényleg: miért hagyjuk, hogy így legyen? Én ezt nem akarom már tovább tűrni. Nem akarok ebben az országpusztító hamisságban részt venni. Ülök hát a süket csendben, és várok.
Valaki nemrég azt kérdezte tőlem: „Ki itt a fő mérgező?” Ki ennek a toxikus légkörnek a megtestesítője? Kinek áll érdekében ez az állóháború? Ahogy erről gondolkodom, egy dolog erősödik bennem: nem engedhetem, hogy eluralkodjon bennem ez a rossz kérdés. Nem engedhetem, és nem is fogom engedni. Nem lesz könnyű. Tulajdonképpen mindenkivel külön-külön le kéne üljek megbeszélni, de hát ez fizikai képtelenség. Vagy épp békén kéne hagyni mindenkit, csöndben maradni, először is belül letisztázni a dolgokat. Tulajdonképpen én vagyok az, aki hagyom, hogy mérgezzen engem mindez, mérgezze a csöndet és mérgezze a még meg sem kezdett dialógust.
Inkább azt kérdezem magamtól, kinek is írom mindezeket. Itt és most. Nyilván nem a „fő mérgezőknek” és hamis prófétáiknak. Kinek is? Olyan nyilvánvaló: azoknak, akik érzik a szavaimban a szolidaritást. Akiknek még fáj a dialógus és a csend hiánya. Akik még hisznek benne. Talán valaki még meg is fog keresni, mert úgy érzi, megértett. Remélem, hogy majd felkeres valaki. Valaki, egy testvér, aki nekem kimondja azt a szót. Aki először el meri mondani, kiáltani azt az embermegváltó, nemzetmegmentő, kapunyitó, szabadító drága szót, hogy elég, elég volt, hogy ennek legyen vége már! Ezt szeretném kérni karácsonyi ajándéknak a jászol mellé. A béke fejedelmének jászola mellé. A zsidó gyerek, a csóró Istenfia, a legközelebbi nyugati birodalomba menekülő Ősmigráns, a politikai ármánykodás által eltiport Messiás jászola mellé. És nem érdekel, hogy egyébként ki hol áll, ki-mit-miért csinál, milyen színű a pólója-zászlója. Már nem érdekel. Komolyan mondom. Mindig is úgy gondoltam, hogy a dialógus kockázatos. De arra nem gondoltam, hogy ezt egyszer ki akarom tenni az ablakba, bele akarom írni egy újságba, kitenni magam azon kockázatnak, hogy félreértenek, hogy kiderül, mindez senkit sem érdekel.
Végig kellett gondoljam, hogy mi is a reményem alapja. Hogy hiszek-e még a dialógusban, a szavak erejében. Az emberiségben, hogy lesznek-e régi-új barátaim, hogy el tudom-e engedni azt, ha nem lesznek. Hogy tudok-e még megváltozni. Hogy mindezt tényleg le akarom-e írni, ki akarom-e rakni az ablakba. Hát itt tartok.
A szerző katolikus pap.
