Ettől meglepő módon kevésbé lehet úgy csinálni, mintha a zenélés tisztán művészi ügy volna, és nem infrastruktúra vagy logikai ördöghurok is egyszerre.
A legújabb hangszerek jó része első ránézésre kütyüknek tűnnek, ám ha nem a külső felől közelítünk, példátlan innovatív struktúrákat fedezünk fel. A fejlesztők többnyire a virtuóz önkifejezésnek igyekeztek nagyobb teret és gazdagabb eszközkészletet készíteni.
Ebben a sorban az Orchid – amely egy akkordgeneráló szintetizátor – tisztán jelzi a fordulatot. A Telepathic Instruments vívmánya egy újfajta szabadságfokot ad a harmóniáról való gondolkodáshoz. A hangszer egy kompozíciós felület, amin a zenész nem „lejátszik” egy akkordot, hanem kijelöli annak karakterét, funkcióját és irányát, a hangszer pedig ezt bontja ki hangzó struktúrává. Így egyetlen mozdulattal teljes harmóniai környezet hozható létre. Az akkordok tehát finoman módosulnak játék közben – például sűrűsödnek, fellazulnak, vagy más hangnembe csúsznak át –, anélkül, hogy a zenésznek technikailag bonyolult fogásokat kellene kiviteleznie. A hangszer ezzel leválasztja a harmóniai gondolkodást az ujjtechnikai rutintól, és a döntést emeli a zenélés középpontjába. Nem véletlen, hogy az ilyen eszközök a pop- és elektronikus zenében gyorsan terjednek: kompozíciós gondolkodást kínálnak akkor is, ha a felhasználónak nincs formális zeneelméleti háttere.
Hasonló elmozdulást képvisel a VocalCords is. Ez a viselhető hangszer közvetlenül a torokra kerül, és nem az énekhangot dolgozza fel, hanem magát a hangképzés fiziológiáját használja bemenetként. Szenzorai a torok izomfeszültségét, mozgását és rezgését mérik, az adatok pedig valós időben irányítják a hangszintézist. Így a torok megfeszítése, ellazítása, a légzés finom változásai mind zenei változásokkal is járnak. Ez a megközelítés a kísérleti vokális zenében és performanszokban vált igazán hangsúlyossá, ahol a test maga a zenei anyag.
A hangszer fogalmát más irányból, de ugyanilyen következetesen tágítja a Babel Table és a Sonògraf is. A Babel Table-t Jean-François Laporte fejlesztette – levegővel és feszített latexmembránnal dolgozó, alapvetően mechanikus hangszer. A játékos energiát visz a rendszerbe – nyomással, fújással, szelepekkel –, a hang pedig az időben kibomló fizikai folyamat eredménye. A rezgéseket szenzorok rögzítik, digitális feldolgozás erősíti és rétegzi őket, de a lényeg a lassú reakció és a térbeliség. A zenélés tempója és gesztusai így a térrel és a jelenléttel állnak kapcsolatban.
A Sonògraf, amelyet a barcelonai Playmodes kollektíva fejlesztett, közben a vizuális gesztusokat fordítja hangokká. A rajz, a kézírás, a vonalak iránya és sűrűsége válik zenei bemenetté. A zeneszerzés itt rajzolássá alakul, ezért az eszköz különösen alkalmas oktatási és közösségi környezetekben, ahol a folyamat nyitott, és a résztvevők közvetlenül alakítják az eredményt.
Mindehhez kapcsolódik az inklúzió kérdése is. (Ugyanis nem hagyományos értelemben vett elektronikus hangszerekről van szó, hanem olyan hibrid rendszerekről, amelyekben a test, a gesztus, az adat és a hang egyetlen működő egésszé kapcsolódik.) A csontvezetéses megoldások, a haptikus, érintésen alapuló visszajelzések és az alternatív bemeneti felületek a hangszerfejlesztésbe simulnak.
Új érzékelési módok jönnek létre, amelyek a hallássérültek, vagy eltérő testi adottságú zenészek számára is hozzáférhetővé teszik a zenélést.
Eközben pedig egyre nagyobb teret hódítanak maguknak a „smart hangszerek” is – az olyan rendszerek, amelyek már nemcsak reagálnak az utasításokra, hanem értelmezik azt, szabályait tanulják és idővel emlékeznek is arra, hogyan játszanak rajtuk. Mivel szenzoraik nem egyszerű vezérlőjeleket gyűjtenek, hanem mintázatokat, ezekből idővel egyedi működési struktúrákat alakítanak ki. Így ugyanarra a gesztusra nem mindig ugyanúgy reagálnak.
A hangszer emlékezete statisztikákban működik: korábbi állapotok alapján módosítja saját viselkedését. A gyakorlás ezért párbeszéddé válik, ahol a hangszer igazi társ, amely visszajelez, hangsúlyokat tol el, vagy más irányba tereli a hangzást.
Ez a logika ott válik igazán érdekessé, ahol belép a hálózat, vagyis például az Internet of Musical Things esetében, amely zenei eseményeknek ad egy következő dimenziót. Konkrét kapcsolatban álló eszközök összességéről beszélhetünk, amelyben hangszerek, szenzorok, szoftverek és térbeli elemek folyamatosan jeleket küldenek és fogadnak. Így egy hangszer nem csupán a zenész gesztusaira reagál, hanem más hangszerek állapotára, a környezet akusztikai változásaira vagy akár a közönség jelenlétére is. Az esemény így többpólusú folyamatként bomlik ki adatfolyamok, visszacsatolások és valós idejű döntések együtteseként.
Ennek a hálózati működésnek viszont van egy mellékterméke: az adat. A zenélés mérhetővé válik, és sajnos hajlamos ugyanazt a logikát követni, mint minden hálózatba kötött rendszer.
A mesterséges intelligencia (MI) megjelenésével ez egyre kritikusabb kérdéssé válik, ugyanis egy MI-vel irányított eszköz a visszacsatolás természetét változtatja meg. A hangszer miközben figyel, értékel és számol, normákat is termel. Hiszen ami mérhető, az összehasonlítható, ami összehasonlítható, az pedig optimalizálható is. A zenész így egy olyan környezetben dolgozik, amely folyamatosan visszatükrözi és keretezi a saját működését.
A mostani helyzet tehát egyszerre felszabadító és nyugtalanító. A hangszereink partnerként képesek viselkedni – inspirálnak és új irányokat nyitnak meg. Ám a zenélés intim tere rohamos tempóban alakul át infrastruktúrává, ahol technikai, gazdasági és intézményi kérdések is megjelennek. Felmerül a kérdés: ki fér hozzá ezekhez az eszközökhöz, ki érti és tanítja őket, és mi történik a keletkező adatokkal? A legújabb zenei innovációk tétje így végső soron az, hogy milyen rendszerekben születnek meg az új hangok – és milyen viszonyt alakítunk ki velük.
