Bruce Springteen popkulturális ikon, de színészként ön is a reflektorfényben él. Gondolom, nem volt nehéz eljátszani a „híres vagyok” – érzést.
A filmben egy speciális időszakot mutatunk be, amikor Bruce éppen turnézott a The Riverrel, ami akkoriban a legsikeresebb albuma volt. Az is érdekes, hogy akkoriban ő nagyjából annyi idős volt, mint én most. Scott Cooper rendezővel sokat beszéltünk a közvélemény és az önismeret közötti különbségről. Egészen pontosan arról, hogy sok művésznek – sőt, valójában bárkinek – nehéz megértenie önmagát. Különösen, ha a húszas- és harmincas éveiben jár. Ha közismert művész vagy, akkor a világ valósága befolyásol és ez extra nehézség. Ha a közvéleménynek van rólad egyfajta elképzelése vagy megítélése, vagy az emberek a saját elképzeléseiket vetítik rád, akkor a dolgok nagyon zavarosak lehetnek, ha nem rendelkezel nagyon szilárd, megalapozott önismerettel. A The River időszakában Bruce magabiztos a volt színpadon vagy a stúdióban, de egyébként nehéz volt megértenie, mi folyik körülötte. És igen, szerintem én is éreztem már ilyesmit az életem során…
Erről gondolom sokat beszéltek.
Sok időt töltöttem Bruce-szal. Mindig nagyon nagylelkű volt az idejével. Először Londonban találkoztam vele, közvetlenül azelőtt, hogy fellépett volna a Wembleyben. Aznap este sok időt töltöttünk együtt, a filmről beszélgettünk, aztán másnap hazamentem Los Angelesbe és csöngött a telefonom. Bruce volt azzal, hogy küld nekem egy gitárt, egy 1955-ös Gibson J-200-at, ami egy évvel fiatalabb annál a gitárnál, amivel felvette a Nebraska albumot. Szóval megpróbálta megtalálni azt, ami a lehető legközelebb állt az albumhoz, de 1954-est még ő sem tudott szerezni. Azután én azt a gitárt használtam a tanuláshoz, a film több jelenetében én játszom a hangszeren. Sok időt töltöttem ezután Bruce-szal a forgatás előtti hetekben. Elmentem egy kis túrára Freeholdba, ahol felnőtt, és amelytől most is csak tíz percre lakik. Elmesélte, hogy gyerekként biciklizett az úton, és lenézett a hosszú kocsibeállóra, mely a mostani házához vezet. Körülbelül fél mérföld hosszú, szóval nem lehet látni a végét. Elmesélte, hogy amikor elhaladt mellette, mindig kíváncsi volt, mi lehet a végén.

Aztán hogy kiderüljön, megvette?
Pontosan!
Azt nyilatkozta, hogy tudott azonosulni Springsteen életének legijesztőbb pillanataival. Ezt kifejtené?
Úgy érezte annak idején, nagyon távol van az élettől, csak megfigyelője a saját életének, és szinte fogva tartja ez az emóció. Attól tartott, hogy csak nézni fogja, ahogy az élete elhalad előtte. Szerintem ez olyan tapasztalás, amit sokan megélnek, remélem, nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Úgy értem, nem kívánom senkinek, de a konstans félelem az életünk része. Ez az érzet határozottan megvolt bennem az életem bizonyos szakaszaiban, különösen fiatalkoromban. Az idő mintha túl gyorsan telt volna, mintha elszaladt volna tőlem, és én tényleg nem tudtam, hogyan találjak meg egyfajta alapot a mindennapi életemben. Ez ijesztő volt, és átéltem olyan időszakokat is, amikor nagy kétségek és szorongások gyötörtek a jövővel kapcsolatban. Nem csak a saját jövőm, hanem a mi jövőnk és egyfajta egzisztenciális válság izgatott. És azt hiszem, hogy Bruce különösen ebben az életszakaszában inkább egyfajta belső válságban élt.
Scott Cooper nagy hangsúlyt fektet egy fiktív női karakterre a filmben. Odessa Young kanadai színésznő alakítja Faye Romanót, aki - ha jól értem - Springsteen számos szerelmét reprezentálja.
Amikor két héttel a forgatás előtt vacsoráztunk Bruce-szal és Patti Scialfával, a feleségével, láttam, milyen szerelmesek még mindig. Nagyon meghatott, és arra gondoltam, hogy talán ez az, amiről a film valójában szól. Bruce nagyon fájdalmas és traumatikus döntéseket hozott az általunk bemutatott életszakaszában. De képes volt meghallani önmagát és meghozni a helyes döntéseket, amelyeket követően megnyílhat egy teljes és szeretetteljes kapcsolatra, végül majd megismerheti a feleségét, Pattit és csodálatos apja lehet a gyerekeinek. E gondolatmenet kapcsán teljesen újragondoltam, hogy miképpen kell ábrázolnom a fiatal Bruce-t.
Azért ön is korán kezdte a szakmát…
Igen, tizennégy éves koromban kezdtem el színészkedni. Szerencsésnek érzem magam, hogy a karrierem ilyen fokozatosan alakult, és örülök, hogy harmincnégy évesen adom ezt az interjút. Nem hiszem, hogy tizenkilenc vagy húszévesen olyan jól tudtam volna kezelni a helyzetet. Két kislányom van, és amikor belépek az ajtón, pontosan tudom, ki vagyok, és azonnal alázatos leszek – szóval ők is nagy segítséget jelentenek abban, hogy fejben tartsam, hogy a hírnév és a velejárói csak része egy sokkal nagyobb életnek.
Mit gondol a megbocsátás fontosságáról, mind a filmben, mind az életében?
Ó, igen, a film középpontjában az apa-fia kapcsolat áll. Sokat gondolkodtam a saját apámról és a gyerekkoromról. Gondolkodtam a lányaimról és magamról, mint apáról. Úgy vélem, ha igazán szerencsések vagyunk fiatalként, gyerekekként, akkor a szüleink nagyon sokáig ott maradhatnak a piedesztálon. Aztán eljön a pillanat, amikor a szüleinket elkezdjük emberként látni és felfedezzük a hibáikat. Bruce-nak nem volt jutott hosszú idő, amikor az apja ott volt a piedesztálon. Nagyon kiszámíthatatlan volt, elég ijesztő tudott lenni, és emiatt Bruce kicsit bizalmatlan volt fiatalabb éveiben. A filmben az a szép, hogy nem igazán látni ezt a haragot, legalábbis az én Bruce-verziómban. Bruce nagyon szerette az apját, és még mindig nagyon szereti. Soha nem mondott róla egy rossz szót sem. A megbocsátás nagyon fontos szerepet játszik az életben. Pedig néha nehéz megbocsátani. De ez tényleg olyan dolog, ami lehetővé teszi, hogy tovább lepj az életben.
A kritikák kiemelték, hogy kaméleon módjára átváltozott Bruce Springsteenné, különösen a koncert-jelenetben. Mesélne az alkotói folyamatról?
Mint korábban említettem, amikor először találkoztam vele, utána megnéztem őt a Wembley-ben. Megfélemlítő volt, hogy olyan kvalitásokkal rendelkezik, melyekről én még csak „gondolkodtam”. Ez nagyon nyomasztó volt. Hovatovább, minél jobban megismertem őt, és minél többet tanultam róla, annál jobban beleszerettem és jobban csodáltam, ami csak tovább növelte a nyomást. Úgy éreztem, hogy meg kell tanulnom mindent, amit csak lehet, és meg kell figyelnem őt, és meg kell hallgatnom, amennyiszer csak lehetséges. De azután, amikor megtaláltam az érzelmi magabiztosságot az elmesélendő történetben, akkor már minden a helyére került. Koncentrálnom kellett a forgatókönyvünkre, Scott verziójára, Bruce Springsteen ezen időszakra vonatkozó verziójára. Ez egy kicsit megkönnyítette a megközelítést, mint például az, hogy eleinte meghallgattam az önéletrajzát, lebontottam a fejezeteket, megnéztem a 70-es, 80-as, 90-es és a 2000-es évek eleji koncertfelvételeket. Kétségbe voltam esve, azután a nyugalmat akkor találtam meg, amikor rájöttem, nem lehet mindent beletenni egy karakterbe. Ez nem egy hasonmásverseny, érti?

Melyik Springsteen dalt volt a legjobb elénekelni?
A Reason to Believe-t, mely az utolsó dal a Nebraska albumon. Az emberek sok reményt hallanak ebben a dalban – én is így érzem. Bruce szerint inkább a kétségbeesés és reménytelenség van benne. De én nem így hallom. Szokás kérdezni: mire gondolthatott a költő? A művészetben az a szép, hogy tökmindegy. Ha egyszer elengedtél egy alkotást vagy alakítást, akkor már mindenki szabadon értelmezheti. Szóval, ebben a nótában én megtaláltam a romantikát.
A színészet bonyolultabb, mint az énekesi előadásmód?
Nem. Amit én a televízióban és a filmekben „művelek”, az egy együttműködésen alapuló folyamat. A zene is bizonyos mértékben ilyen, de szerintem a zenészeknek más szintű megszállottságra van szükségük. Mert ők a rendezők, ők a főszereplők, ők az operatőrök, ők a vágók. Tudom, hogy vannak csapatok a zenészek körül is, de ők igazán hajtják a dolgokat. Ez például olyasvalami, amin sokat gondolkodtam a film előkészítése során. Mivel az 1982-es Nebraska album megszületését mutatjuk be, amit Bruce a zenekara nélkül készíti. Szóval ebben a folyamatban teljesen egyedül van. Nem vagyok abban biztos, hogy ez válasz volt-e a kérdésre, de ami a közös a színészetben és a zenélésben: a lehető legkomolyabban vedd a munkádat, anélkül, hogy útközben elbuknál.
Infó: Springsteen: Szabadíts meg az ismeretlentől. Nemsokára a Disney+ műsorán
Névjegy
Jeremy Allen White New Yorkban született 1991. február 17-én. Kétszeres Primetime Emmy- és háromszoros Golden Globe-díjas amerikai színész. Elsőként Phillip „Lip” Gallagher szerepében vált ismertté a Shameless – Szégyentelenek (2011–2021) című sorozatban. 2022-től A mackó című vígjáték-drámasorozatban főszereplőként alakítja Carmen „Carmy” Berzattót, amellyel Primetime Emmy- és Golden Globe-díjat is nyert. Filmjei közé tartozik A rosszabbnál is rosszabb (2013), az After Everything (2018), A titkok háza (2020) és a Vaskarom (2023). A Springsteen: Szabadíts meg az ismeretlentől című filmben nyújtott alakításáért a legjobb férfi főszereplő 2026-os Golden Globe-díjára jelölték.

