Róna-Tas András és Berta Árpád 2011-ben megjelent alapművéből tudjuk, hogy 400-450 szavunk származik nyugati ótörök nyelvekből. Ezek a honfoglalás előtti évszázadokban kerültek nyelvünkbe. Azt is tudjuk, hogy elég sok szláv jövevényszavunk van. Még talán a számukat is megbecsülhetjük. Azt viszont hogyan tudjuk megközelíteni, hogy melyik szó melyik szláv nyelvből jött, és mikor?
A mennyiség az aránylag könnyebben megválaszolható kérdés: nagyjából 1000 körüli a számuk, esetleg egy kicsit több is lehet. Azonban a bekerülésük időbeli meghatározása, és már az ősszlávból elkülönült, konkrét szláv nyelvi forráshoz kötése egyelőre nem lehetséges. Mégpedig azért nem, mert a szláv jövevényszavainkban nincsenek olyan hangtani kritériumok, amelyek egy ilyen differenciált állásfoglalást lehetővé tennének. A honfoglalást követően a folyamatos magyar-szláv kapcsolatokban résztvevő szláv népek nyelvében elhúzódó és területenként más-más sebességű változások zajlottak. Azt feltétlenül szem előtt kell tartanunk, hogy e változások egyes területeken befejeződtek, vagy abbamaradtak, másutt pedig még folytatódtak a honfoglalás utáni időkben is.
A történettudomány és a nyelvtörténet is keleti, nyugati, valamint déli szláv nyelvekről-népekről tud: az orosztól a szlovénig, a csehtől a bolgárig számos olyan népről beszélhetünk, amelyek ősei kapcsolatba kerülhettek (és kerültek is) a magyar néppel-nyelvvel.
A honfoglalás előtt a magyar törzsek ugyan már érintőlegesen találkozhattak a szlávokkal, de érdemi nyelvi kapcsolatokat a Kárpát-medencén belül létesítettek két elkülönülő nyelvi változatot beszélő szláv formációval. Ezek a nyelvi változatok azonban még nem azonosíthatók a mai szláv nyelvek elődeivel. Az átvett jövevényszó-állomány többféle szempontból is heterogén.
Ha területileg le tudjuk szűkíteni e nyelveket beszélő népcsoportokat azokra, amelyekkel az Uráltól a Kárpát-medencéig tartó útjukon találkozhattak a honfoglalók, akkor rosszul gondolom, hogy a déli és nyugati szláv nyelvek (szerb, horvát, szlovén, valamint szlovák, morva és cseh) esélytelenek? Vagyis marad az orosz, a belarusz, az ukrán és a lengyel? László Gyula például a mai Lengyelország délkeleti részére helyezte a szlávok őshazáját.
Hosszú időn keresztül a magyar szlavisztikában, főként Kniezsa István hatására az az elmélet érvényesült, hogy mire őseink találkoztak az akkori szláv népekkel-nyelvekkel, addigra ezek már kiváltak az ősszlávból és területileg is elkülönültek egymástól. Tehát a jövevényszavakat ószlovén, óhorvát, óorosz vagy óbolgár nyelvi előzményekre lehet visszavezetni. A magyar nyelv szláv jövevényszavait kutató finnugristák egyik jelentős alakja, az orosz Jevgenyij Helimszkij egy 1986-os szlavisztikai világkongresszuson megtartott előadásában érdekes következtetésre jutott. Eszerint ha a magyar nyelv szláv jövevényszavait szlavisztikai és finnugrisztikai fonológiai vizsgálatoknak vetjük alá, akkor az derül ki, hogy nem lehetséges a népek és esetleg a már differenciálódott szláv nyelvek szerinti származásnak a megállapítása. A Kárpát-medence pannóniai területén volt egy nyelvváltozat (ő pannon-szlávnak nevezte el), amelyben vegyesen volt jelen egyidőben nyugati és déli szláv hangtani specialitás, amely az ősszláv nyelv differenciálódásának egy korai szakaszát mutatta. Úgy képzeljük el, hogy az ősszláv nyelvből (és népből, természetesen) törzsenként váltak ki a későbbi szláv népek elődei, nem egyszerre, kisebb-nagyobb időkülönbséggel, és a törzsi nyelvváltozatokból a kiválás után később formálódtak meg a mai nyugati, keleti és déli szláv blokkok és a konkrét szláv nyelvek.
Ez elfogadott, általánosan érvényes elmélet?
A szláv őshaza helyének meghatározásáról és az ősszláv nyelv differenciálódásával kapcsolatban több elmélet is született már, ezek közül kettőnek van jelentősebb elfogadottsága szláv tudományos körökben. Az egyik szerint, melyet O. N. Trubacsov képviselt, a szláv őshaza a Duna medencéjében, gyakorlatilag a Kárpát-medencében és az Al-Duna folyásvidékén húzódott. Ezt a koncepciót azonban magyar szlavisták kutatásai cáfolják. A Kárpát-medencei helynevek vizsgálata ugyanis azt mutatja, hogy az itteni településeket elnevező szlávok nem egy közös ősnyelvet beszéltek, hanem olyan nyelvjárási változatokat, melyek Helimszkij megállapításait igazolják. A másik elmélet szerint a szláv őshaza, ahol az ősszláv nyelvet beszélték a proto-balti közösségből való kiválás és földrajzi elkülönülés után (a Kr. e. 2. évezred közepétől kezdődően), a Dnyeper középső folyása, a Nyugati-Bug és a Visztula felső folyása által határolt területen (a mai Észak-Ukrajna, Dél-Belarusz és Lengyelország délkeleti részén) húzódott.
A szétköltözés a közös őshazából több hullámban zajlott, alapvető kiváltó oka a népvándorlás volt. Első lépésben a gótok északi-déli vándorlása, majd a hunok, szkíták és szarmaták megjelenése váltotta ki, hogy a szláv közösség kettévált nyugati és keleti ágra. Abban tudományos közmegegyezés van, hogy legkorábban azok a szláv törzsek indultak el, amelyek meg sem álltak a Visztuláig és az Elbáig. Bennünket a keleti ág további története érdekel. A IV. században a szláv törzsek a Balti-tenger déli partvidékétől a Mazuri-tavak és a Pripjaty mocsaras vidéke által bezárt területet népesítették be. Innen mozdult a népesség egy része (a mai keleti szlávok elődei) a Dnyeper és a Pripjaty felső folyása irányába, kimozdítva onnan körülbelül a VI. században a korábban ott élő baltiakat és a finnek egy részét, akik északabbra húzódtak.
A már említett Kniezsa István például az avarok megjelenésének tulajdonítja a szláv vándorlást: érkezésük Belső-Ázsiából és gyors helyváltoztatásuk, majd közel 300 évig fennálló birodalmuk a Kárpát-medencében körülbelül mai helyükre sodorta szét a különböző szláv népeket.
Ők mindenképpen fontos szerepet játszhattak ebben, valóban. Az avarok az V. században keltek át a sztyeppén, az ún. sztyeppei országúton, amely Kína nyugati határaitól Belső-Ázsián át, a Fekete-tenger északi partvidékén keresztül vezetett a Kárpát-medencébe. Ugyanezen az útvonalon érkeztek a VI. században az onogurok, majd a VII. században a kazárok, akik birodalmának nyugati peremvidékén a magyarok elődeit feltételezi a magyar történet- és a nyelvtudomány. A sztyeppei átjáró európai részét folyamatosan elfoglalták a nomád népek, a szlávok elődei ezt a térséget kikerülve jutottak mai helyükre. A lovas nomádok ugyanis nem voltak békés szomszédok. Ezért, ha a szlávok meg akarták óvni magukat és földterületeiket a folyamatos zaklatásoktól, akkor odébb kellett mozdulniuk. Mozdultak is: észak felé (belőlük lettek a keleti szlávok) és délnyugat felé is, a Balkán irányába (ők váltak a déli szlávokká). Az északkelet felé mozduló keleti szláv törzsek elődei azonban egészen a VIII. századig nem hoztak létre összefüggő területi egységet. Időre volt szükségük, hogy az új helyen a vízfolyások szabdalta, helyenként mocsaras természeti környezethez alkalmazkodjanak. A szláv népesség ugyanis már az őshazában is alapvetően letelepedett életmódban, földműveléssel foglalkozott. Az északkeleti térségbe beköltöző keleti szlávok idővel kapcsolatba kerültek a korábban már ott élt finnségi népcsoportokkal. Jól megvoltak egymással, békében éltek új szomszédaikkal.
Ha termelési és kereskedelmi kapcsolatban voltak, akkor nyilvánvalóan nyelvi kapcsolatban is lehettek. Előfordulhat, hogy a honfoglalás előtt nyelvünkbe került szláv jövevényszavaink egy része finnségi eredetű?
Az óorosz szókészletben a különböző írott források tanúsága szerint (tudományos feldolgozásban) vannak finnségi elemek. De nem csak szókészletbeli, hanem fonetikai és grammatikai nyomokat is hagytak. Ez utóbbi jelenségeket Wolfgang Veenker német finnugrista dolgozta fel monografikusan 1967-ben. Ilyen például a jelöletlen tárgy használata.
Mint a mai magyarban, ha azt mondom, hogy „viszem a könyvem”?
Igen, az oroszban is a mai napig vannak ennek nyomai az északi, novgorodi nyelvjárásban.
Bárczi Géza, a magyar nyelvtörténet nagy alakja 17 fogalomkörbe sorolta a szláv jövevényszavakat, amelyek a honfoglalás előtti időszak és a mohácsi vész között kerültek nyelvünkbe. Például természeti tárgyak, növények, állatok: mocsár, patak, zátony, iszap, jegenye, boróka, pisztráng, csíz. A gyűjtögető életmódot lovas nomádra váltó magyar törzsek nyelvéből kivesztek volna az ezeket jelölő finnugor, esetleg uráli eredetű szavak, vagy a szláv jövevények kiszorították azokat?
A tisztességes válaszhoz alapos, minden egyes szóra kiterjedő vizsgálattal lehetne csak elfogadható választ adni. A „patak” szóra vonatkozóan mondanék egy lehetőséget. Van eredeti, finnugor szavunk a keskeny vízfolyásra: az ér. A „patak” fokozatként gazdagította nyelvünket és így maradhatott meg mindkettő. Ami viszont általánosságban érvényes: a halász-vadász-gyűjtögető, erdei-erdős sztyeppei életmódról sztyeppei nagyállattartó életmódra, majd letelepült földművelő életmódra váltó magyar nép szókészletének változása egyértelmű folyamat. Mégpedig gyarapodó tendenciát mutató folyamat. Voltak szavaink az ugor korból, amelyek nagy részét továbbvittük, amelyeket viszont nem, azok nagy valószínűséggel az egyes földrajzi térségekhez kötődtek. Például a növény- és állatvilág, az életmód, a tevékenység, a klimatikus viszonyok sajátos kifejezései. A megváltozott körülmények folytán kikoptak azok, amelyek nem voltak használatban, de jöttek újak a másfajta élet kimondásának, kifejezésének kielégítésére. Szükség volt rájuk. Ez lehetett belső fejlődés (korábban meglevő szótövek továbbképzése), de lehetett szókölcsönzés is.
Egyes nyelvészek és történészek szerint már két-három generáció során beépülhettek nyelvünkbe a jövevények.
Annyira, hogy nem túl hosszú idő elteltével strukturálisan elfogadottá lettek: például a meghonosodás útjára került nyugati ótörök szavak előbb-utóbb finnugor ragokat, képzőket, bővítményeket kaptak, a felhasználók „magyarosították” ezeket. Már elfogadták sajátnak. Ez történt a szláv jövevényszavakkal is.
Finnugor alapnyelvünkből hogyhogy nem lett török vagy szláv nyelv?
A nyelv nem csak szavakból áll. A mi nyelvünk a sok idegen nyelvi hatás ellenére egyáltalán nem vesztette el ősi, finnugor jellegét. Megőriztük alapszókincsünket, megőriztük nyelvtani rendszerünket, sőt, ezek segítették a különböző jövevényszavak gördülékeny beépülését nyelvünkbe.
