Háborús nemzedék, 68-asok, X, Y, Z generációk. Különféle sajátságok, kortünetek, de az alapképlet azonos: mit kezdenek a fiatalok a bennük felszabaduló energiákkal? Van, amikor elviszik őket egy háborúba hősködni, meghalni, máskor rájuk talál egy forradalom, eléghetnek a világmegváltás mámorában. És léteznek korok, amelyekben csak a beilleszkedés marad, azt kell valahogy önazonossá formálni, vagy éppen szembeszállni vele. Általában mindkét út valamiféle kulturális lázadáson keresztül vezet. Az 1960-as, 70-es évek modernizmusa, undergroundja, beat- és rockzenéje már ezeket a jegyeket mutatta, csak még körülvette egy posztforradalminak is nevezhető szellemi közeg, amely meghintette eszmeféleségekkel, harcos szabadságvággyal. A beilleszkedést így sokáig lázadásként lehetett megélni. Fél évszázada azonban egyre fájdalmasabb, önkínzóbb ez a folyamat, kipusztulóban az elveszthető illúziók. Nem igazán ingerlő a felnőttek világa, mert egyre megengedőbb, lazább, „infantilisebb”, cinikusabb. Talán csak túlordítani lehet. Marad a tisztán kulturális energiaégetés, a sikoltó halálugrás az életbe. Aminek egyik divatos korformája a rap.
Efféle gondolatok jutottak eszembe, miután végignéztem Tóth Olivér Márk rendező és Szombath Máté operatőr dokusorozatát, a Pogány Indulót az HBO-n. Holnap már bizonyára másképp, más irányba szövődnének az okoskodások. Mert elég nagy talány, amit látunk Szirmai Marcell (azaz Pogány Induló, ha valaki nem ismerné) üstökösszerű rapkarrierjének követése során. Nem értjük meg jobban ezt az örökké ficánkoló, hiperérzékeny srácot, aki 17 évesen robbant be a zeneiparba, és három év alatt a csúcsra jutott. Nem lesz világosabb, miért tombolnak fiatalok tízezrei a koncertjein, mire és hogyan rezonálnak a számai. Nem tudunk meg homályos sejtéseinknél többet a Z generációról. Ami pedig a legplasztikusabban feltárul, a zenebiznisz világa, a sikertermék, a sztár művészi-fizikai-emberi facsarása (amit maga Szirmai is hajt), már rengeteg változatban ismerős. Ki lehetne hát jelenteni, hogy az alkotók nem találták meg, mi is izgatja őket igazán a témában. Csak nem biztos, hogy ez annyira fontos. Főleg egy három évet felölelő, eseménykövető dokumentumfilmnél. Itt minden félremehet, ha célirányos a vizsgálat. Nem is lehet előre belőni a történések irányát. A megfigyelést egy ponton le kell zárni, kompozícióvá kell szerkeszteni, aztán kiderül, kidob-e magából valamit.
Tisztán filmes szempontból Tóth és Szombath jó, hatásos munkát végzett. Attraktív képekkel, sodró ritmusban pereg a sorozat, a nézőt rengeteg impulzus éri. Az idősebbek élményszerűen ismerkedhetnek egy nemzedéki, kulturális világgal, nem kell többé sopánkodniuk, hogy távoli, követhetetlen számukra. De ezzel együtt, mint említettem, hiányzik a világos fókusz, nekünk kell töprengenünk a látottakon, és kiemelni, mi fogott meg leginkább. Engem például az önpusztító elemekkel teli karrier alakulása nem igazán érdekelt. Az otthoni, családi epizódok, életképek hangulata annál inkább. Pogány Induló nem áll perben családjával, az otthon, a gyereklét melegével. Nagymamáján is tud csüngeni, figyel apja szavaira, anyjához pedig nagyon erősen kötődik. (Nem véletlenül Vajon mit mondana anya? a sorozat alcíme.) Ez a kapcsolat bontakozik ki a legmélyebben a négy részben. A család megértő (vagy inkább elnéző) volt a fiúval, zongoratanárnő anyja ugyan más színpadokon, műnemekben képzelte el pályáját, de fiatalosan rááll a rap világára, szurkol, jár a koncertekre. Izgalmasan vibrál, hogy mennyi ebben a aggódó-támogató szeretet és a rideg büszkeségvágy: a fiam sztár, mindegy mivel, hogyan, milyen áron. Marcell nem húz védőfalat, örül anyja jelenlétének, büszkén mutatja be társainak. Szüksége van a szülői szeretet érzelmi kapaszkodójára.
A film számomra másik emlékezetes, kifejezetten megható rétege a gyerekkorból származó felvételek jó pontokon eltalált bejátszása. Első pillanatban ellenpontoknak tűnnek. Volt egy aranyos, nyugtalan kisfiú, aki rapsztárrá keményítette magát, és ezer fokon égeti az életét. De valójában nincs szó törésről, a kisfiúban már Pogány Induló lüktet. Már első kis játék-influenszerkedéseiben ott a kitárulkozás vágya. Képzeljétek csak el, már ötvenkét, igen, ötvenkét feliratkozóm van, ha ez így megy tovább, jövőre elérem a százat és az már azért valami! – hevül bele a kamerába, és akár jöhetne is az ötvenkét gyerek lelkes üvöltése, kezdődhetne egy koncert. Felnövőben valaki, aki csak úgy tud közösséget találni magának, ha maga köré épít egy közönséget. Ezt a Z generáció tagjaként, rappelve teszi, kitoporzékolva magából a beilleszkedés fájdalmát egy kapaszkodók nélkül zakatoló világba.
