Azt persze tudtam, egyrészt a saját bőrömön megtapasztalva, másrészt az olvasmányaim révén, hogy a karácsony kritikus időszaka a család nevű képződménynek. A kényszerű találkozások, az év végére összegyűlő fáradtság, az elvárások terhe, a hosszan cipelt problémák olyan láthatatlan gubancot fonnak körénk ilyenkor, amibe könnyű belegabalyodni. Akkor is, ha őszinték vagyunk, és akkor is, ha képmutatók.
Történt, hogy a karácsony előtti estén a nejem hirtelenjében kifejtette, hogy mennyire elege van az ünnep anyagias oldalával, amely szinte évről évre erősödik. Nincs olyan platform, ami ne azt szajkózná, hogy ilyenkor a családtagokat (lehetőleg mindenkit egyenként) meg kell lepni valamivel, még akkor is, ha amúgy mindene megvan. Ez a valami persze legyen egy üzletben megvehető tárgy, amit sok szeretettel kell becsomagolni, hogy elrejtsük a totális feleslegességét. Egyre jobban belehevült, miközben elvileg nyitott ajtókat döngetett. Mert ha mindezt két vagy három héttel a szenteste előtt veti fel, akkor maximálisan egyet is értettem volna vele. Hiszen nekem az sem ördögtől való, ha úgy döntünk, hogy megszakítjuk a bűvös kört, és nem ajándékozzuk meg egymást (kivéve a gyerekeket, mert ők más elbírálás alá esnek), vagy ha közösen veszünk valami apróságot, kihúzva a kényszerűség méregfogát. Ám akkor, amikor az összes ajándék ott állt a lakásban eldugva, becsomagolva, és már csak az ünnepi felbontásra várt, úgy éreztem, mintha most döfnének hátba egy tompa villával. Vagy egy egész evőeszközkészlettel.
Össze is vesztünk, mint minden rossz vígjátékban. Aztán persze kiderült, hogy ott lappang a bibi, hogy nekem mennyire nehéz ajándékot venni, ami sajnos teljesen igaz. Hiszen a tavaly kapott pénztárca is érintetlenül hever a fiókban. Legfőképpen azért, mert nem akarom lecserélni a megszokott régit (még nem is annyira régi), amit szintén a nejemtől kaptam. Ami tehát elsőre undokságnak tűnik, azt akár ragaszkodásként is fel lehet fogni. Vagy kényelemnek; miért találjam ki újra, hogy melyik kártyának hol a helye. Könyvnek és CD-nek ugyanakkor minden körülmények között örülök, csakhogy a nejem épp ezek számát csökkentené némi szigorral, mielőtt a lakás végképp könyvtárrá nem alakul, ahol véletlenül ágyak is vannak. Így fel van adva a lecke: olyasmit kell találni nekem, amit magamtól nem vennék, mégis jól jön, és némi felhőtlennek tűnő boldogságot is csempész az életembe. Ebbe még az emberiséget rutinosan megmentő akcióhősnek is beletörne a bicskája.
Szerencsére Dusival ezerszer könnyebb dolgunk van. Ő most nyit a világra, ezerféle dolog érdekli, és ha az ember kissé odafigyel, márpedig a nejem jó ebben, akkor pillanatok alatt megvan a tökéletes ajándék. Az utóbbi időben a rövid, pergő videóknak köszönhetően egyre inkább rákapott a főzésre. Hiszen elvileg nincs is annál szívet melengetőbb érzés, mint megetetni a családot. Amikor másfél hónappal ezelőtt végre beszereztük azokat a konyhai segédeszközöket (éles késektől a potyolóig, rendes serpenyőtől a fokhagymanyomóig), amelyek hiányát hosszú hónapok óta görgettük magunk előtt, úgy meghatódott, mintha játékoktól roskadozott volna az asztal. (Egyébként belépett abba a korba, amikor a játékok helyét lassan átveszik a könyvek és az élmények.) A szakácskönyv adta magát, a másik viszont telibe talált: kapott két online kurzust Gordon Ramsay, vagyis kedvenc séfje akadémiáján, csak annyi a dolga, hogy válasszon a sok ínycsiklandozó téma közül. A desszertek, az olasz tészták vagy épp a steakek világában kíván-e elmerülni netes idegenvezetéssel? Azt hiszem, nem létezik ennél okosabb befektetés. Már csak azt várom, hogy amikor egy őszi vasárnap már mozdulni sem lesz kedvem, nemhogy odaállni a tűzhely elé, hirtelen megcsapja az orromat a lime-mal pácolt tengeri sügér és a créme caramel illata. Esküszöm, még a mosogatást is bevállalnám utána.
Végül az én problémás esetem is megoldódott. A fa alatt egy olyan remek pulóver várt, amihez még Jamie Oliver (a másik kedvenc séf) is csettintett volna. Olyan darab, ami egyik pillanatról a másikra törölte a legfontosabb szabályt: minden jöhet karácsonyra, csak ruha nem. Persze ezt a traumát a nagyszülők alapozták meg számos zoknival és csíkos pizsamával (a román diktatúra nem hallott túl sokat a divatról). És az az ötlet is egyre jobban kezd körvonalazódni bennünk, hogy jövőre végképp búcsút intünk a belénk táplált elvárásoknak, és elhúzunk egy nem túl messzi szállodába, ahol medence és bőséges svédasztal győz meg arról, hogy Jézuska (vagy Mikulás) igenis létezik. Ha a filmek hőseinek kijár ez, akkor nekünk, a hétköznapok névtelen hőseinek pláne. Persze csak azután, hogy otthon feldíszítettük a fát és a gyereknek beszereztük az ajándékokat. Azért mégse a Grincsnek legyen igaza.
