Az emberek közti testi és lelki kapcsolódásokról „beszél” Részegh Botond az önálló kiállításán

Pár vonallal megrajzolt, mégis kifejező emberi alakokat látunk a csíkszeredai születésű Részegh Botond festményein és grafikáin a művész „Hátamra vettelek…hátadra vettél” című kiállításán a budapesti Apollo Gallery tereiben. A néma, arctalan figurák egymásba hajlanak, kapaszkodnak és kulcsolódnak, egyszóval kapcsolódnak, így fejezve ki az emberi viszonyok egymásrautaltságát. A torz alakok pedig nem konkrét helyszíneken jelennek meg, hanem homogén, egy- vagy kétszínű terekből tűnnek elő vagy éppen tűnnek el, mintha a lét bizonytalanságában egzisztálnának. Petrányi Zsolt, a kiállítás kurátora ezért is akart a tárlat koncepciójához eredetileg a romantika korából keresni műveket, mint Goethe-verseket és Schubert-dalokat, mert úgy vélte, hogy ebben az időszakban fejezte ki az irodalom és a képzőművészet talán először ezt az elbizonytalanodó létformát, amiben a mai napig élünk. Részegh Botond viszont Kányádi Sándor 1977-ben írt „Szóváltás” című versét javasolta a művészettörténésznek, egyrészt mert a költőhöz barátság fűzte, másrészt mert versei egy új vizuális világot mutattak meg a művésznek.

A teljes vers így hangzik: „Hátamra vettelek / amikor nem volt lábad / s te háládatlan / szárnyakat növesztettél // hátadra vettél / amikor nem volt lábam / s én mintsem hálálkodnom kelljen / szárnyakat növesztettem.” Petrányi Zsolt szerint a két versszak első két sora, a „Hátamra vettelek” és a „Hátadra vettél” önmagában fejezi ki azt az emberek közti egymásrautaltságot, amiben az empátia, a segítség nyújtás, a szeretet és az összetartozás kifejezésre jut, ezért is választotta a művésszel ezt a kiállítás címének.

A tárlaton láthatjuk Részegh pandémia alatt készített képeit is, amikor 2020-ban a csíkszeredai lakásukba szorult a művész, a felesége és a kisgyereke. – Ennek a sorozatomnak Becsomagolt hétköznapok a címe, hiszen ha visszaemlékezünk, a karantén egyfajta börtön volt, egy száműzetés. Abban az évben a családdal azt terveztük, hogy egy hónapot New Yorkban töltünk, de ehelyett a harmincnyolc négyzetméteres, csíkszeredai lakásunkba szorultunk, így a magányomban nekiálltam rajzolni – mondja. Az új képeken a figurák szűk, zárt terekbe kerültek, és a művész először helyezett el azokban mértani formákat, mint vastag egyeneseket, melyek fokozták a zártság érzetét. A karantén alatt viszont gyakran járt ki a családdal a természetbe, mely a nyugalmával szintén hatott rá. – 2020 márciusában még bőven mínuszok voltak, de láttuk a ködben, ahogy tavaszodik, néztük az eget, és vártuk a napot, hogy előjöjjön. Később a képeimen is egyre tudatosabban kezdtem használni a sárga és a kék színt, amelyeket addig csak külön-külön használtam – mondja Részegh.

A tárlaton a nyugodt témák mellett a háború is megjelenik, a művészt régóta érdekli a téma, konkrétan az, hogy miként vezénylik az embereket háborús helyzetekbe. – Főleg a második világháború foglalkoztat, melyet nagyapám történeteiből és Szvetlana Alekszijevics dokumentarista regényeiből ismertem meg, illetve lenyűgöznek a korabeli német művészek, mint Käthe Kollwitz és Otto Dix háborús témájú képei, melyeket azonban túl illusztratívnak tartok, de ez érthető is, hiszen ők átélték a háború borzalmait– mondja a művész. 2015-ben aztán látott egy Alberto Burri kiállítást a New York-i Guggenheim Múzeumban, és teljesen magával ragadták az olasz festőművész nonfiguratív háborúábrázolásai, miután foglalkoztatni kezdte, hogy ő figuratív festőként hogyan ábrázolná szintén elvont módon a háborút. A tárlaton két lila hátterű festményen, egy-egy vékony körvonallal megrajzolt alakot látunk, melyek mögött ott áll egy koromfekete fej, mintha maga a halál leselkedne rájuk, és vezetné őket az elkerülhetetlen pusztulásba.