Hogy is mondta egy éve? „Ha nem teljesült a fantasztikus évről szóló ígéret 2024-ben, akkor majd teljesül jövőre. 2025 a magyar gazdaságnak egy nagyszerű éve lesz. Új idők jönnek. Szerintem ezt mi másokhoz képest különösképpen korán észrevettük. Nagy Márton az az ember, aki gondoskodik arról, hogy a gazdasági növekedés meg legyen csinálva. Minden forráshoz hozzájut az ország, ami az övé, és ami megilleti, ebből nem engedek.” A nagy kormányos, a kérges tenyerű rutinróka – akinek nem igaza van, hanem igaza lesz – mintha elveszítette volna a fonalat: hovatovább arról lesz híres, hogy egy vak ló bátorságával navigál a világban; hogy egy üres szobában is képes eltévedni, és a tegnapi időjárást sem tudja megjósolni, nemhogy a holnapit.
Ha adhattunk volna néhány tanácsot Orbán Viktornak a tegnapi évnyitó sajtótájékoztató előtt, azt mondtuk volna: hagyja a jövőt – az nem az ő asztala –, inkább próbáljon a múltról beszélni; egy kötegben az elmúlt 16 évről. (A 2025-ös évről ugyanis nincs mit mondani. A 2024-esről sem. A 2023-asról sem.) De mindenekelőtt szűrje meg alaposan a kérdéseket meg a kérdezőket. Például úgy, mint tavaly, amikor csak csomagban lehetett kérdezni, ami eleve kizárja a visszakérdezés lehetőségét. Vagy úgy, ahogyan az előző esztendő után idén is, a kormányfüggetlen sajtótól érkező regisztrációs kérelmek tömeges visszautasításával (a Válasz vagy a Jelen nem fér be, de noname külföldi „patrióta” bloggerek beférnek) – ami azért árnyalja kissé azt a bátor kormányfői vállalást, hogy „kérdés nem marad megválaszolatlanul”: a be nem engedett újságírók fel nem tett kérdései miatt biztosan nem kell, hogy fájjon a feje. És semmiképp se említse a magyar gazdaságot – a bevezető szónoklatában amúgy már 2024 decemberében sem említette, csak akkor, amikor a kérdések miatt nem tudta kikerülni.
A tanácsadásra értelemszerűen nem került sor, ám a miniszterelnök enélkül is a fenti útmutatót követte, a maga szempontjából logikusan. Azt az állítását például, hogy a mostani a legsikeresebb beruházási periódus, csak abban a keretben lehet – ha lehet – értelmezni, ha az egész NER-t egybeszámítjuk, hiszen tavaly nyolc éves mélypontra estek a hazai beruházások, és már az amortizációt sem fedezik, ami meglehetősen borúsra színezi a növekedési kilátásokat (mitől növekednénk, ha se a beruházási volumen, se a termelékenység, se a munkaerő minősége – és a háttérben az oktatás, az egészségügy, a szociális ellátás – nem javul?). – 2022-es helyzet van, csak még rosszabb, mert közben bejött a háború – mondta nosztalgiázva Orbán, meglehetősen nagyvonalúan kezelve a tényt, hogy már 2022-ben is háború volt, sőt, az akkori választást kifejezetten a nyílt hazudozásba torkolló háborús riogatással nyerték meg. Mármint a szemérmetlen választási osztogatás mellett, amire a gazdasági helyzet már akkor sem nyújtott fedezetet – azóta, négy évnyi stagnálás és egy rekordinflációs periódus után pedig még kevésbé nyújt, hiába állítja a Fidesz miniszterelnök-jelöltje, hogy az ország erejét mutatja, ha lerottyant államháztartással is képesek olyan intézkedésekre, amelyekkel most megpróbálnak néhány szavazót visszacsábítani magukhoz (nem az ország erejét mutatja amúgy, hanem azt, hogy milyen őrültségekhez vezet a fékek és ellensúlyok nélküli kormányzás).
Vélhetően nem csak nekünk tűnt fel: bár egy országgyűlési választás előtt és egy kampány kellős közepén vagyunk, Orbán – azon kívül, hogy a kormány folytatja a „nincsből is adunk” típusú szavazatvásárlást – voltaképpen nem ígért semmit. Ez mindenképpen új fejlemény az előző esztendők hasonló alkalmaihoz képest, és tekinthetjük akár pozitív jelnek is arra nézve, hogy sok-sok év után visszatérőben van a realitásérzéke. Csakhogy van az a mondás: „Olyan szegények még sosem voltunk, hogy ígérni ne tudjunk” – ezek szerint immár ez a pont is eljött, és jelenleg tényleg az a legtöbb, amivel a Fidesz kecsegtetni tud, hogy ha maradnak, akkor talán nem lesz az eddigieknél is sokkal-sokkal rosszabb.
Ezzel az ajánlattal nekifutni a választási évnek – ez az igazi bátorság.