„Növényzet vagyunk egymás fejében” – Jónas Reynir Gunnarssonnal Az erdő haláláról

Rendhagyóan indult a karrierje, hiszen rögtön három könyv is megjelent öntől egyazon évben. A csillagok szerencsés állása vagy tudatos döntés volt?

Véletlenül alakult így. Csak egy kis verseskötetet akartam kiadni, aztán elkészült a regényem, és gondoltam, nem árthat. Volt egy kis kiadó, amely mindkét könyvet kiadta. Közben volt még egy verseskötetem, amit beküldtem a Reykjavík városa meghirdette versírópályázatra. Amikor a másik két könyv már a nyomdában volt, felhívott a bizottság, és közölték, hogy megnyertem a pályázatot a beküldött kézirattal, szóval most minél hamarabb ki kellene adnom a könyvet. Én nem akartam volna, de legalább egyszerre kiüríthettem a fiókot. Az előnyömre vált egyébként, mert elég nagy figyelmet kapott. Amikor az első műveidet publikálod, ezt gyakran nagyon nehéz elérni, de három könyv kiadásával sokkal könnyebb volt felkelteni a figyelmet.

Van különbség egyébként a kétféle alkotói területe között?

Teljesen más térben vagyok, amikor verseket, és amikor prózát írok. A narratív regények írása egyfajta produktív neurózis, mert elképzeled magad, a párbeszédeket a fejedben, és elképzeled, mi a legrosszabb, ami történhet. Olyan helyzeteket látsz, hogyha a való életben tennéd ezt, akkor valószínűleg pszichológushoz kellene menned.

Ha már neurózis, Az erdő halálában olvashatjuk: „Amikor meghalunk, valamilyen idegsejtalakzatot hagyunk hátra az ismerőseink agyában. Növényzet vagyunk egymás fejében.” Sokat foglalkozik a neurológiával?

Mindig belemerülök az ilyen dolgokba, amikor könyvet írok. Ebben a könyvben épp az erdőgazdálkodásba és egy kicsit a neurológiába mélyedtem el. Ez az, amit igazán szeretek a fikcióírásban. Mert sok minden érdekel, de nem akarok tudós lenni. Nem tudom ilyen dolgoknak szentelni magam, de szeretek velük foglalkozni, és felhasználni őket fikciós anyagként. Eleve nagyon vizuálisan gondolkodom, és amikor egy fára és az agy idegágaira gondolok írás közben, akkor látom ezeket a kapcsolatokat és összefüggéseket, amelyek különböző dolgokban ismétlődnek.

A könyvet rendkívül személyesnek tartják az olvasói. Ezt hogy kell értenünk?

Személyes abban az értelemben, hogy valós események ihlették. Mint a könyv szereplője, én is egy kis izlandi faluból származom, ahol csak 300 ember él, és ahol az életem első 20 évét töltöttem. A családomnak is van egy kis erdőterülete a falu szélén. És egy dombon volt egy kis földcsuszamlás, ahol a fák valahogy kidőltek, persze sokkal-sokkal kisebb mértékben, mint a könyvben. Ott ezt felnagyítottam, és sokkal nagyobbá tettem. A másik dolog a második világháborúban a megszálló erők által hátrahagyott bombák, ami szintén egy 60-as évekbeli esemény ihlette történet. Egy farmer és két gyermek, úgy tudom, meghalt, amikor ráléptek az egyik ilyen bombára. Ebből a két eseményből alakult ki a történet cselekménye. És ez a személyesség bizonyos értelemben a szereplőkre is igaz, akiket nagyon jól ismerek. Van egy mellékszereplő, aki olyan, mint egy öreg, bölcs ember, és ez egy olyan típus, akit az izlandi vidéken végig megtalálni a történelmünk során. Bár a cselekmény és az események kitaláltak, a hangulat és a szereplők az én életemből merítettek ihletet.

A regényeit mégis a modern izlandi társadalom portréjaként írják le. Ezzel mennyire tud azonosulni?

Biztosan vannak olyanok, akik tudatosan próbálnak társadalmi üzenetet közvetíteni, de én nem tartozom közéjük. Úgy gondolom, témaként Izland csak egy mellékterméke annak, amit csinálok. Az izlandi kultúra és társadalom talán csak a csomag része. Azt hiszem, én inkább a szöveg érzelmi aspektusára koncentrálok, hogy milyen érzelmeket kelt a szöveg. Sok nagyszerű író feldolgozta már. Halldór Laxness például, Izland egyetlen Nobel-díjas írója. Ő egyike azoknak az íróknak, akik képesek voltak az izlandi karaktert felvenni és beépíteni egy regénybe. De nem hiszem, hogy én is ilyen vagyok. Ha mégis, akkor az véletlen.

„Anyám mindig annyi idősen fog a fejemben élni, amennyi a halálakor volt” – a könyve első mondata. Camus-nél pedig ezt olvashatjuk: „Ma meghalt a mama. Vagy tegnap, nem is tudom.” Közel állnak önhöz a könyvei?

Nem volt direkt utalás a részemről, de egy izlandi kritikus valóban beszélt arról, hogy a könyv hangvétele Camus-re emlékezteti. És én is látom a kapcsolatot. Örülök, hogy ezt hallom, de nem szándékosan tettem, vagy már elfelejtettem.

Gyerekrajzokra emlékeztető grafikák is megjelennek a kötetben. Szerves részét képezik az elbeszélésnek. Ezeknek milyen szerepet szánt?

Amikor a regényről gondolkodom és más művészeti formákkal hasonlítom össze, mindig rájövök, hogy egy regényben lehetetlen csendet teremteni. Csendet lehet teremteni egy színdarabban, egy filmben, egy zeneműben. De a regény mondatok sorozata, és elejétől végéig gondolatok áradata. Mint amikor hazafelé tartasz a munkából, beülsz a kocsiba, és elkezdesz gondolkodni valamin, és annak ellenére, hogy csendben vagy, a fejedben folyton zajlik valami. Aztán hazaérsz, és lehet, hogy azt érzed, a gondolatok sorozata egy másfajta lelkiállapotba hozott. Azt hiszem, így tekintek a regényre is. Regényt olvasni olyan, mint hazafelé vezetni a munkából. A könyvben található firkák és rajzok az én kísérleteim voltak arra, hogy csendet teremtsenek a könyvben. Az olvasó a könyvben a gondolatok áradatában ragad, de lapoz, meglátja a rajzot, és hirtelen csend lesz – így a könyv szereplőjévé is válik, mert pontosan ugyanazt teszi, amit az elbeszélő, aki megtalálja a rajzokkal teli füzetet, átlapozza, majd folytatódnak a gondolatai. Ez az én kísérletem volt arra, hogy megtörjem a regényről alkotott szabályokat.

A főszereplő az erdő fáit gyakran a szüleivel azonosítja. Ön vajon milyen fa lenne, és miért?

Nagyon sok fát ültettem már… A vörösfenyőt választanám. Ennek puhább tűlevelei vannak, és egész évben hullatja azokat. A keleti erdőnk tele van ilyen fákkal, szinte a család részét képezik. És személyesen is kapcsolódom hozzá. Ez a facsalád hideg, zord éghajlaton nő, mégis nagyon lágy fák alkotják. És én is lágyszívű vagyok, nekem is érzékeny, puha tűleveleim vannak.