Van nekünk őshonos kacsánk, a magyar parlagi kacsa, hétköznapi nevén parasztkacsa. Laikus madárkedvelő lévén nem sok különbséget vélhetünk felfedezni a többi kacsához képest, az mindenesetre szemet szúr, hogy hápog, és valóban egészen úgy néz ki, mint egy kacsa, Orbán Viktor miniszterelnök hétfői nemzetközi sajtótájékoztatóján pedig még ennél is jobban kiszélesedhettek ornitológiai ismereteink, mit ad isten, a Tisza Párt állítólagos adóemelési tervei kapcsán: „Hallgassanak a józan eszükre, ha valami úgy néz ki, mint egy kacsa, hápog, mint egy kacsa, hártya van az ujjai között, mint egy kacsának, akkor az kacsa.”
De sok más tulajdonsága is van a mi kacsánknak. Tarka, fehér, vadas, barna, fekete és még szürke színű is lehet, a húsa ideális körülmények között nevelve kiváló, és tényleg ízig-vérig a miénk, a Kárpát-medence szülötte, sőt igazán szívós, jól tűri az egészen mostoha viszonyokat is. Ezenfelül mit ad isten, elég sok hasonlóságot mutat a magyar kultúrával: nemzeti, sokszínű és minőségi, ahogyan az megjelenik kívánalomként az előadó-művészeti támogatások pályázati szövegében vagy Demeter Szilárd nemzeti kultúráért felelős miniszterelnöki biztosnak a kultúra helyes építéséről szőtt víziójában.
Hankó Balázs kulturális miniszter további százmilliárdokat ígér kultúrára egy olyan év után, amely méltatlan körülmények között tartott közgyűjteményekről, a szakmabeliek megalázóan alacsony béréről, omladozó kulturális intézményekről, csőd szélére került vagy jobb híján fillérekért dolgozó független előadóművészekről szólt.
Az előadó-művészeti támogatás célja most, hogy a szféra számára „független” és „pozitív alkotói körülményeket” is teremtsen.
Rozsdásodik a drótháló, korhad a fa a hártyás lábak alatt, olykor beázik a tető is, de legalább kiengednek néha a szabad ég alá, végül is a kacsa is elhiszi így, szabad, független, amíg legalább egy kicsit is besüt a nap az udvarra. A gazda szerint meg hát nagy az a vályú, mit számít, hogy ragad: jó lesz nektek, ha belepusztultok is.