Az a helyzet, hogy nem szívesen adom címnek ezt a futball szakszót. Sose érdekelt a cirkuszt a népnek játék, de amióta Magyarországon az épp regnáló miniszterelnök gyerekkori álmainak megvalósulásaként gyakorlatilag a nemzeti minimum része lett, amióta már-már (?) nem is számít magyarnak a labdarúgás iránt nem lelkesedő (mintha Árpád apánk a nyeregtáskájában hozta volna magával a távoli őshazából – ahová egyesek, sokan! azóta is ábrándosan visszavágyakoznak – a „football” kézikönyvét, s tanította volna meg rá először Európa, majd az egész világ népeit), szóval azóta még inkább viszolygom tőle. Nyilván az idegen szívem teszi. Ellenben szívet cserélni nem lehet. Tudjuk ezt Tompa Mihálynak alighanem Horatiusnál gyökerező verssorából, majd a nyilván ebből fakadó, régi szipogós, könnycsordító Kovács Kati-sláger szövegből.
Írhattam volna persze gyepűt is. Mezsgyét. De azt a jómagyarok egy része nyilván nem értené. Maradjon hát a partvonal, mint hívószó, arra a területre, ami két nemzet, jelesül a magyar és szlovák találkozási vonalán fekszik. Ami már nem Magyarország, de többé-kevésbé magyarok (is) lakják, a szlovákok (egy része) meg bizalmatlan bizonytalansággal sandítanak felé.
***
De aztán találkozott a két ország miniszterelnöke, tényleg pontosan a partvonalon, a Dunánál, a 130 éve épült, Esztergomot Párkánnyal (Magyarországot Szlovákiával – így a szlogen) összekötő hídon, híd mellett (alatt?), hogy Orbán Viktor elmondhassa, „Robert Fico tud valamit, amit Európában egyedül csak ő tud. Mégpedig azt, hogy ha Szlovákiában valami félrecsúszik, akkor ő visszatér és rendbe teszi a dolgokat.” Aztán, hogy Fico se maradjon alul és kifejthesse: „olyan Szlovákiát szeretnék építeni, amilyent Magyarországon Orbán Viktor épít”. Miközben nem maradt el a két, szuverén nemzeti politikát valló kormányfő „brüsszelezése” sem. Kebelre borulás, igazi, nemes férfibarátság. Hurrá! Hiszen erre vártunk. Hogy a két ország miniszterelnöke így egymásba szeressen. Mert az nekünk, a partvonal mentén (kívül vagy belül?) élők számára csupa jót hozhat. Ha nem is a Kánaánt, de majdnem. És felejtsünk el mindent, politikai érdekképviseletünk (értsd: a szlovákiai magyarok szlovákiai politikai érdekképviseletének) szétverését, Malina Hedviget, a magyar köztársasági elnök part(határ)vonalról való hazatessékelését, mindent. Adjuk meg az esélyt ennek a két jeles férfiúnak, hogy bebizonyítsák, más idők jönnek, új szelek fújnak, a szuverenitás... Eljövend a nemzetállamok reneszánsza! De ezt inkább hagyjuk! A nacionalisták internacionáléja. A szocialistákat, meg a keresztényeket szintén hagyjuk: az egyik nem az, a másik nem ez. Tényleg ne feszegessük!
Ha már ily őszinte kebelbarátok lettek, adódott (akkor!) a felvetés, miből állna nekik, hiszen ez politikai döntés kérdése, hogy annullálják példának okáért a Beneš-dekrétumokat? De aztán másként lett.
***
Miközben még ki sem hűlt az államférfiúi vállakat kölcsönösen lapogató tenyerek melege, a szlovák parlament egy olyan alkotmánymódosítást hajtott végre, ami – mérvadó jogászok véleménye szerint – ha közvetlenül nem is vonja maga után, de a nemzeti kisebbségi jogok csorbulásának, csorbításának széles teret enged. Mondhatnám, hogy játékteret. De ez nem játék. Közben a magyar kormányfő, a magyar külügy diszkréten hallgat. Szeressük egymást, gyerekek!
Persze... Merthogy egy persze mindig kéznél van. Amikor azt hallom, hogy ugyanaz a magyar miniszterelnök ugyanazzal a szájával Győrben a trianoni veszteségeinkről („Trianonban egy olyan Magyarországot hoztak létre, ami életképtelen”, mivel „elvették az olajmezőinket, a bányáinkat, sóbányáinkat, erdeinket, mindenünket”) beszél, s ezt a szlovák sajtó azonnal föl is kapja (ad notam: az Orbánnal lepaktáló Fico hazaáruló) – szóval mindezek fényében már nem tudok oly bizakodva tekinteni az imént említett „nemes férfibarátság” bennünket, a partvonalon élőket érintő, várható gyümölcseire.
Annál is inkább, mert (mindezt megfejelve) a szlovák törvényhozás – a még nem is oly régen reményt keltő, a dekrétumok hatályon kívül helyezésének lehetőségét annullálva – elfogadta a büntető törvénykönyv módosítását, miszerint a Beneš-dekrétumoknak már a megkérdőjelezése fél éves börtönbüntetéssel is szankcionálható. Miközben a kollektív bűnösség elvét minden civilizált ország elutasítja, Szlovákiában, akár egy érzékeny mimózát, tiltó táblákkal bástyázták körbe, hogy nem megvitatni, de még levegőt se igen szabadjon venni a közelében. Mindez alighanem válasz a Progresszív Szlovákia ellenzéki párt elnöke, Michal Šimečka komáromi kijelentésére, amelynek értelmében a liberális párt a Beneš-dekrétumok törvényen kívül helyezésének a lehetőségét vetette föl, hogy „azok alapján ne lehessen új jogi tényeket megállapító határozatokat hozni”. A Beneš-dekrétumok Michal Šimečka általi komáromi megnyitására beindult a politikai verbális adok-kapok – minden oldalról. „Régi sebek feltépéséről” (!) beszéltek azonnal, még az ellenzéki oldalon is. Meg hogy „nem kellett volna!” „Tudnia kellett volna, hogy...!” „Nagyon jól tudta!” Stb. És mindennek még koránt sincs vége... A magyar (és a német) nemzeti kisebbség Szlovákiában tehát politikai sakkjátszmák gyalogjává vált: az előbbit királynőcsinálás reményében tolják előre, de minden pillanatban ki is üthetik. Vagy akár önmagát is diszkvalifikálhatja.
***
Majd jött Lázár János. És mondott egy nagyot szólót. Illetve kijelentésének több eleme is nagyot szólt (mindjárt rátérek), egyet viszont, ami szerintem a legaggasztóbb, mintha senki nem akarná észrevenni (nem vagyok politikai elemző, nyilván nem olvastam el minden reakciót, sajtóközleményt, bejegyzést, posztot a közösségi hálókon, de ami eljutott hozzám, abban nem találtam az alább kifejtendők miatti felhorkanást).
Szóval e sorok írásának idejéhez viszonyítva a legújabban az verte ki a biztosítékot, hogy Lázár János egy interjúban „leszlovákozta” a Tisza Párt egyik képviselőjelöltjét. Magyar Péter azonnal felkapta a vizet, s (a pozsonyi Új Szó tudósítása szerint) egy sajtóközleményben tudatta, hogy „a szóban forgó jelöltjük, Strompová Viktória felvidéki, magyar származású, magyar állampolgár. A magyarok lakta Bodrogszentmárián nőtt fel, Sátoraljaújhelytől mintegy húsz kilométerre. Felmenői a történelmi Magyarország területén születtek, ő maga pedig tizenhat éve él Magyarországon, jelenleg Sárváron.”
Márpedig szerintem nem az a (fő) baj a Lázár-kijelentéssel, hogy „leszlovákozott” valakit, hanem a miniszternek az a pikírt megjegyzése, miszerint elég rosszul állhat a Tisza, ha nem „talált magyar embert, hanem egy szlovák asszonyt kellett indítania”. No, és itt álljunk csak meg egy szóra! Véleményem szerint ebben a félmondatban nem az a kínos, hogy valakit „leszlovákozott”, mert formailag (!) nem is azt tette (noha! – de erre még visszatérek), egyszerűen az általa vélelmezett nemzetiségi hovatartozását határozta meg – rosszul. Az viszont mintha senkinél nem verte volna ki a biztosítékot, hogy magyar „emberről” és szlovák „asszonyról” beszél. A jobb memóriával megáldottak bizonyára emlékeznek valamely fideszes politikusok azon viccelődésére néhány éve, hogy „az asszony nem ember”. Lázár most ebbe a moslékos vödörbe csúszott bele.
Ami a „leszlovákozást” illeti, az épp az érintett hölgy pártvezérétől származik, mondván, ha valakit szlováknak mondanak, akkor leszlovákozzák, tehát valamilyen szempontból kisebb értékűnek tekintik. Szerintem ebben az esetben, némi jóhiszeműséggel megspékelve, ezt konkrétan nem lehet bizonyítani, miközben történeti előzmények, párhuzamok léteznek, amelyek akár ezt az (ismétlem: nehezen bizonyítható, de mégsem kizárható) értelmezést is megengedik. Magyarán, nem is kell olyan nagyon akarni, a szitokértelmet, a degradálás szándékát nem is kell belemagyarázni, nem túl sok fantáziával tényleg bele is érthető.
***
„Te magyar! Ruzsicska Anna 11 éves, modor-királyfai parasztleány, az ugyanott lakó Uhercsik Pál nevű 15 éves fiuval ökröket örizett, miközben egymást gunyolták, s a leány többek között tótul azt mondotta a fiunak: te magyar!, ezért a fiu méregbe jött és bottal kiütötte a leány szemét.”
Olvasom mindezt a Galántha és Vidéke 1899. évi 22. számában, és eszembe jut, hogy annak idején, gyerekkoromban (tehát az 1960-as évek második felében), a magyar többségű Köbölkúton (alig húsz kilométerre Esztergomtól, de már a csehszlovák oldalon) a szomszédos szlovák iskola diákjaival, ha összevesztünk, egymást kölcsönösen jól lemagyaroztuk és leszlovákoztuk. Magyarul, persze. Aztán a gömöri Rudnáról származó feleségem meséli, hogy gyerekkorában ők a szomszédos szlovák osztály növendékeivel tótozták, illetve magyarozták le egymást. Szintén kölcsönösen, szintén magyarul. Annak idején, friss katonaként a Csehszlovák Néphadsereg kötelékeiben a nagymihályi laktanya udvarán reggeli sorakozó alkalmával őrmesterünk értékelte a körlet állapotát. Egyre inkább elvörösödő fejjel sorolta fel az istenadta az általa észlelt hibákat. A végére hagyta, hogy az egyik ágy lepedője alatt (horribile dictu!) könyvet talált. Kis hatásszünet, majd diadalmasan körbenézve, mintha ezért már főbelövés járna: „dokonca maďarskú knihu!” (= ráadásul magyar könyvet!). Mellettem álló magyar társammal (később a Duna Televízió jól ismert műsorvezetője) összenéztünk, nem kellett szólni, szemünkben a tanácstalan felháborodás: mi az, hogy „ráadásul!”?
Szóval az átkosban sokszor megénekelt „haladó hagyományaink” azért valóban léteznek.
***
Most értünk Lázár János azon mondatához, ami a legmegdöbbentőbb és legfenyegetőbb. Az ilyen kijelentések sokkal inkább veszélyeztetik általában a határon túli magyarok jövőjét, mint az eddigi, bármilyen törvénymódosítások. A miniszter ugyanis úgy folytatta, hogy márpedig „az kellene, hogy Magyarországon legalább magyarok legyenek a jelöltek, de hátha ezt még megfontolják a tiszások”. Nos, az „ember” és „asszony” szembeállításán túl, ez a lúdbőröztető gond, ez a „legalább magyarok”, ezzel lesz hasonszőrű a gondolkodásmódja a szlovák nacionalistákéival, akik most élesítették a kollektív bűnösséget kimondó háború utáni Beneš-dekrétumokat, ahonnan már csak egy lépés, hogy ők is fölvessék, látszólag elméleti szinten (de ami késik, nem múlik): „az kellene, hogy Szlovákiában legalább szlovákok legyenek a jelöltek”. Nos, ha ezt kérte volna ki magának Magyar Péter, tudniillik, hogy Magyarországon a képviselő-állítás során ne lehessen szempont a nemzetiség, akkor megemelem a kalapom, de így, hogy az egyik túl akar tenni dagadó magyar keble döngetésében a másikon, hát ettől csak a gyomrom fordul föl...
Elkeserítően nem érti a lényeget a magyarországiak többsége, beleértve ezt a szerencsétlen tiszás képviselő-jelöltet is, aki alighanem úgy került az egészbe, mint Pilátus a krédóba, s aki azt bizonygatja, hogy magyarul álmodik. Magyar Péter meg azt, hogy a magyarországi szlovákok is jó magyar emberek stb. Nem veszik észre, hogy ezzel, hosszútávon, éppen a Magyarország határain kívül rekedt magyaroknak ártanak.
Pedig nem oly bonyolult logika ez! Mert, ha mindenki magyar, aki Magyarországon él és van magyar állampolgársága (még akkor is, ha történetesen tótkomlósi szlovák vagy mecseknádasdi német) – Magyar Péter ezt állítja –, akkor ezen logika mentén, aki viszont Szlovákiában él és szlovák állampolgársággal rendelkezik, akkor (hiába dunaszerdahelyi magyar vagy mecenzéfi német) ő bizony szlovák. És igen, e logika mentén Sütő András meg román.
Ezt a logikát természetesen saját nevemben is kikérem magamnak. Nem kell ezt lépten-nyomon fennhangon harsogni, de ha ki kell állni, akkor kijelenthetem: magyar nemzetiségű szlovák állampolgár vagyok. Nevemet használhatom a hivatalos szlovák okiratokban (személyigazolvány stb.) magyarul (feleségem is az övét -ová végződés nélkül), s ha úgy tetszik, indulhatok képviselőjelöltként a szlovák parlamenti választásokon. Ennek semmiképpen nem a nemzetiségem lenne az akadálya. És ezt a jogomat még a nacionalista szlovák politikusok sem kérdőjelezik meg. Legalábbis, tudomásom szerint, eddig. Lázár János meg voltaképpen ezt tette. Nem a „leszlovákozás” az igazi gond tehát, hanem az, hogy megkérdőjelezte az illető képviselő-jelöltségre való jogosultságát, mert a neve ová-ra végződik. Ez hasonló, mintha egy szlovák politikus azt mondaná egy olyan magyar nemzetiségű szlovákiai képviselőjelölt nőre, akinek a nevéből hiányzik az -ová, hogy keressünk már egy „szlovák embert” a helyett a „magyar asszony” helyett.
Ez a nagy gond.
De legyen. Magyarország legyen magyar ország. Rendben. Akkor viszont ne lepődjünk meg, ha egyszer csak Romániából román országot, Szerbiából szerb, Szlovákiából meg szlovák országot akarnak csinálni. És akkor majd jó esetben lesznek magyar származású szlovák Grendel Lajosaink, meg román Kányádi Sándoraink, illetve szerb Tolnai Ottóink.
Miért gondolja Magyarország, hogy ő Jupiterebb a környező országoknál?
***
És miért érzem úgy, itt, a partvonalon, hogy már megint ki- és felhasználnak bennünket? Szuverén módon rúgják azt a nyomorult labdát, ide-oda.
Csakhogy az a bizonyos labda... az Isten szerelmére, az mi vagyunk.
