Kit kérdeznék meg, melyik rokonomat arról, hogy. Mi volt. Hogy történt. Mit tud róla, arról a valamiről, esemény, történés, tragédia, az élet egy villanása, emberi sors, család. Na, ja. Többeket lehetne kérdezni, lehetett volna, de a jó humorú Pista bácsi már régen elment, Irma nénivel, a nagyszívű feleségével egyetemben, és jó tíz éve elment apám is, aki levágta tizenkét éves nagynénémet a kötélről. Nagyapám, a kislány apja ezt már nemigen tudta meg. Talán ő se élt már akkor. Eltűnt a második háborúban, nem jött haza. Nem lépte át többé Füzesgyarmat határát. Van egy régi képem róla, nagy csoport férfi a Horthy-korszak virágában, lelkes, álmodó hímek, ő ül középen. Büszke tartás. Magabízó. Egy fiatal falkavezér tekintete, bármit megtehetek, bármit és bárkit legyőzhetek, ide nekem az oroszlánt is.
A környék, ahol az apai nagyapám világra jött és fölnőtt, számtalan irodalmi emlékezésnek ad helyet. Szabó Magda Füzesgyarmat könyékének érzékletes leírásával kezdi a Régimódi történeteket. A Viharsarok, annak északi fele. Kevés eső, forró, porhordó szelek, fülledt kamrasarkok, ahol megül, és penészedni kezd a házibűn. A férfiak keze kérges, a lányok fényes arca hamar elgyűrődik. Kerékpárok nyikorgása a naplementében. Erre születik Závada Pál, Grecsó Krisztián, Darvasi Feri, aki Mándyról írt gondos monográfiát. Szilasi barátom eltökélten jár haza mondataival a nagyfaluból közigazgatási központtá hizlalt Békéscsabára, most éppen egy anyasirató gyászregénnyel. Olyan az idő, mintha megfaragták volna a szelet, át lehet látni rajta, áll, nem ragyog. Barátaim, akik erre nőttek föl. Hogy csak a néhány kortársamat említsem, akik éppúgy ismerik ennek a földnek, az itt élő embereknek és közösségeknek a lelkét, természetét és szokásvilágát, mint az egyszeregyet.
A múlt nem kút, hanem szó. Beszél egy kút is, de nem a dohos, piros téglafallal kerített mélyből, és nem a láncos vödör csörgésével, a láncot magára tekerő csörlő nyikorgásával, nem a lekiáltott szó visszaverődő hangjával, hanem a saját szavaival. Kedves brémai barátom. A múltnak nyelve van és minden nyelv fűből, fából, emberből, a föld mélyéből igyekszik kiszólni, artikulálódni. Akarna a múlt beszélni, ahogy az együgyű gyerek vagy a tudatát vesztett öregember. El is mondja, mintha a piacon lenne, a gyóntatószékben. De néha hallgat magába fordulva, csak elképzelni lehet, mit akart volna a tudtomra adni. Soha, soha nem mond eleget. Az ember ezért találta ki a fantáziát.
Nagy vihar volt Füzesgyarmaton a 2024-es nyáron. Akkor végre, hosszú idő után újra a temetőben tébláboltam. Számtalan sírkövet fölborított a zabolátlan szél. Szárazság, aszály, elszabaduló ürgék, pockok és egerek, a klímaváltozásnak áldozatul esett pusztai tavacskák, itatók, melyek helyett egy óriási, repedt arc néz a pusztai ég kékjébe. Kiskirályok furikáznak a pick-uppal, Voldemortnak nevezik magukat, Viagrából van a hímtagjuk. Olyan lovardák épülnek a falusi szerény házak mellett, mint amikor a vadászó gróftól karnyújtásnyira élt a jobbágya. Az a ló többet ér, mint a házad, fiam. A cselédség lelkülete olyan, mint a tarack, kiirthatatlan.
Miféle hangzavar lehetett a vihar tépázta temetőben. Nem csak az égzengés, a szél sívása, a hajlongó fák recsegése, az eső dobolása. Egyre másra dőltek a márványkövek, némelyik rá a sír kőhátára, azok a hangok, a halottak hangjai voltak biztosan, a halottak sírtak, panaszkodtak, ők mondták el a velük esett sérelmet, ők kiáltoztak és fenyegetőztek.
Apám sírja alig sérült. De azért az ő sírköve is földőlt. Eltemettem jó tíz évvel ezelőtt. Egy élet rögeszmésen gyűjtögetett tárgyi világát, az utolsó megsárgult csekkszelvénytől, texasi kalaptól, lakkcipőtől, pálmafás ingtől az USA-ból hazahozott erotikus magazinokig. Amit lehetett, elajándékoztam. Amivel már nem lehetett mit kezdeni, egy klasszikus méretű olajos hordóban elégettem. A végén színültig telt hófehér hamuval. A fényképgyűjteményét megőriztem. A naplóját elhoztam az én otthonomba. Újra és újra kézbe vettem, mint aki élvezkedik a maga legyalázásában. Bódult fejjel leírt szörnyűségek. Szeretetlenség. Gyűlölet. Paranoia. Aztán egy nap kidobtam az egészet a francba. Megelégeltem, főként magamat ebben a furcsa szennyben, megszabadultam tőle, arra sem gondoltam soha, hogy kellene valamit kérdeznem tőle, az apámtól. Ő vágta le nővérét a kötélről, miután nagyanyámnak – akit a hetvenes években én találok meg holtan a konyhájában, összeesett egy éjjel – elveszett az első férje, vagyis a nagyapám a második világháborúban. Nagyanyám újra házasságba ment a két kisgyerekével, Lacival és Emivel. Kérdezzétek meg Pistát, ő tudja, így szólt az öngyilkos nagynéném kézzel írt levele, amiben mindenkitől bocsánatot kért, mielőtt a nyakára hurcolta a kötelet. Egy fészer. Valami kisház. A deszkák közt betűz a nap. A sámlit maga alól kirúgó kislány, még láthatja a levegőben rángatózó árnyékát. Apám, aki kisfiú még, későn érkezik. Bocsánatot kérek. Ezt mondta a kislány, akinek lett egy nevelőapja, és az az ember lett a ház ura. Többet nem lehet mondani. A gondolat, a fantázia meg nem elég, nem is igazán megengedett, ha az ember becsületes akar maradni a leírt mondattal. De egy nőnek induló gyerek önhalála mégis eleven és fájdalmas kérdés. A kezemben van a búcsúlevél. Apám megőrizte, nekem adta. Nem, dehogy adta nekem. Megtaláltam, amikor a halála után leltároztam a holmijait.
De én nem tőle kérdezném meg, hogy mi történt a testvérével, Emivel, talán azért, mert tudni vélem. Többet mondok. Tudom. Inkább meg lehetne kérdezni a családot, akkor már. Miért hallgattak egy életen át. De hát ezt is el tudom mondani, nyugodtan, szép artikulációval le lehet festeni a múlt elhallgatását, szisszenő csöndjét a jelenig, hallgatást a jövő derengéséig.
Emi az apai nagynéném lett volna, ha megéri. Gyurka (17) az anyai nagybátyám lett volna, ha megéri. Olyan fiatalon meghalt emberek. Gyerekek. Idősen beszélek róluk, mintha az apjuk lennék. Biztosan meséltek volna, mesélnének most. Kiveszem a halálból, a semmiből, leültetem magam mellé. Emike, nagyapám, Gyurka. Mondtak volna ezt-azt, nyilván nem mindent. Talán ők is úgy hallgattak volna, akár a család, és egy család hallgatásánál kevesebb súlyosabb csöndet ismerek, a kert hátsó traktusa mindig hallgat. Mintha az, amit nem mondunk ki, nem lenne. Mintha az, amitől elfordítjuk a fejünket, nem lenne látható. Pedig. Mintha az, ami elől befogjunk a fülünket, nem sírna, jajgatna, sziszegne hallhatóan.
Egy család a három majmok gyülekezete.
Mindenki tud mindent, illetve tudja azt, amennyitől meg lehet rémülni, amitől szégyenkezni, szorongani lehet, amitől ránk törhet a kétségbeesés szorítása, így aztán, akár a poklot megjárt zsidó ember, inkább összeszorítja a száját. Nagyapám eltűnt a második világháború füstjében, kavargásában. Meghalt, lelőtték német, orosz, magyar golyóval, mindegy. Csatában esett el, repesz, szilánk, lövészárok valahol Erdélyben. Vagy úgy döntött, hogy nem tér haza, és új családot alapított.
A kislánya öngyilkos lett, a fia egész életében őt kereste, kutatta mindenféle naplókban, hadi följegyzésekben, háborús visszaemlékezésekben. Beszerzett két hatalmas könyvet is, A Don-kanyar hősi halottjai. Mint két Biblia.
Egyszer biztosan leülnék a nagyapámmal, és meghallgatnám. Elmondanám neki, hogy a fia az ő hiányába bolondult bele. Elmondanám neki, hogy a szülő hiányába nem őrülünk bele. Egyáltalán. Szülőbe nem. Azt nem szabad. De lehet, persze, hát ki vagyok én, hogy más fájdalmát így megítélhessem.
Egyszer leülnék vele egy palack bor mellé, és aztán nem tudom. Hallgatnám.
De nem középen ülne, mint azon a régi fotón, hanem velem szemben.
