Utcabál kell és tűzijáték, zene és alkohol, tánc és zabolátlanság. Átmámorosodni az újévbe. Aztán ha a jelenkori, reálisabb énem észleli, hogy a közelgő estével odakint feltámad a szél, a gyerekkori teleket idézve hó kavarog az utcák felett, és a mínuszok már csípik a bőrét a nadrág alatt, akkor bizony gyorsan visszakozik, és alig várja, hogy visszatérjen a meleg, fenyőillatú szobába. Megelégszik azzal a kalanddal, amit a szemét levitele jelentett.
Annak idején elmondhatatlanul jó érzés volt elsején feltápászkodni dél körül a Kék Duna keringő dallamára (nagyapám ki nem hagyta volna a bécsi filharmonikusok újévi koncertjét) megreggelizve megebédelni, majd visszafeküdve erőt gyűjteni az esti morzsapartira, ahol a keringőknél jóval fésületlenebb zenére roptuk megint csak hajnalig. Nem is különülhetett volna el élesebben a két világ, a két generáció. És persze, hogy azt hittem, lehetetlen, hogy előbb vagy utóbb én is a „keringősök” közé fogok tartozni. Ez mindig eszembe jut, amikor Bécsben önfeledt boldogsággal indítom el az újévi koncert közvetítését, és furcsa büszkeséget érzek, hogy most a választott otthonomra kapcsolnak világszerte az emberek.
A büszkeség most azért is volt különösen erős, mert a híresen konzervatív bécsi muzsikusok, akik kapcsán már az is világszenzáció volt annak idején, hogy végre női zenészeket is beengedtek a hírhedten csak férfiakból álló zenekarba, most szintet léptek. Írhatnám azt, hogy hüledezve fogadták az új, vállaltan homoszexuális karmestert, Yannick Nézet-Séguint, aki a koncert egy adott pontján csókot lehelt a férje nyakára (szintén zenész) és az eddig jócskán mellőzött női zeneszerzők (köztük az afroamerikai Florence Price) darabjait is bevette a műsorba. Csak azért nem írom, mert nem volt hüledezés, legfeljebb ultrakonzervatív körökben kiáltottak botrányt. A világ nagyon is jól fogadta a váltást, a sokszínűséget, azt a hangulatot, ami belengte az egész produkciót. Nagy utat tettek meg 1939-től, amikor Joseph Goebbels ötletére megszületett a koncert gondolata, és az esemény bevételét a Hitler által frissen létrehozott Téli Segélyalapnak ajánlották fel. A propagandaminiszternek az volt a terve mindezzel, hogy Bécset Ausztria annektálása után az „optimizmus, a zene és a jókedv” városaként mutassa be. Elmondhatjuk, hogy ez mára, ha nem kevés kanyarral, de maradéktalanul sikerült: jól állt a muzsikosoknak (és nekünk nézőknek is) a fesztelenséggel vegyített hagyományőrzés, miközben egyik sem veszített, sőt. A tradíció valahogy még erősebbé vált a szabadabb légkörben. És azt is elkönyvelhettük, hogy frakkban is lehetünk még modernek, vérbeli huszonegyedik századiak.
Vigyorogva űztük el hát a régmúlt árnyait a fülbemászó taktusokkal, miközben én is egyre ironikusabban meredtem a saját nosztalgiáimra. Mert tudom, hogyne tudnám, hogy ha ma kellene végigbuliznom puszta virtusból az éjszakát, vélhetően egy hét kellene, amíg teljesen regenerálódnék és a testem kipihenné a megrázkódtatást. Nagyon is megfelel az esti társasjáték, a diszkrét koccintás, a sztorikban megbújó, egészen más féktelenség. Most a Killer Questions nevű bolondságban merültünk el a barátainkkal, amelyben olyan agyament dolgokra kell válaszolni mint: „Melyiket választod? A: Tyúknak lenni egy napig. B: Tehénnek lenni egy napig.” Vagy „A: Végigfinganád az első randidat. B: Végigfinganád a nászéjszakádat.” A válaszokat jelző kis lapocskákat egyszerre fordítjuk fel, és nagyokat nevetünk azon, hogy kinek mi lenne fontosabb. Azt vettem észre, hogy a szeleburdi dilemmák néha remek beszélgetésekhez vezetnek (kellően nyitott társaságban), pláne akkor, ha egy-egy komolyabb kártya is játékba kerül. („Mit választanál? A: Nyernél tízmillió forintot. B: A legjobb barátod nyerne 40 millió forintot.” Ha egy kicsit alaposabban belegondolunk ebbe, igencsak megmozgatja az önzetlenségről vallott önbecsapós vagy őszinte vélekedésünket, és előbb vagy utóbb eljutunk a legégetőbb kérdésig: milyen ember is vagyok én?)
Így történhetett, hogy az éjféli koccintásra már jóval többet tudtam magamról. Inkább lennék tehén, mint tyúk, hogy aztán még jobban örüljek emberi mivoltomnak; ha már szellenteni kellene, akkor talán az első randin, legfeljebb egy életre elveszítem a még ismeretlen jelöltet; és bíznék benne, hogy a legjobb barátom engem is elhív egy kicsit szórakozni a nyereményéből. Ki mondja tehát, hogy ötven felett már nem lehet izgalmasan bulizni úgy, hogy közben nem jár át a csontig hatoló hideg vagy a ritmus? És ha nem rock vagy szinti-pop szól, hanem a háttérbe simuló jazz. Aztán idén majd mozgalmasabban búcsúztatom az óévet. Talán két társasjátékot is bevállalok.
