A „Hermész, a lélekvezető” című tanulmányában Kerényi Károly azt a kérdést veti föl. hogy „Mi jelent meg a görögöknek Hermésként? A kérdés feltételezi, hogy a Hermés névnek valóban megfelelt valami, valamilyen realitás, mindenképpen lelki, de alkalmasint több is ennél. (...) a görögök számára Hermés nevű istenük nem az a merő semmi volt, mint a mai ember számára, nem is valami alaktalan erő, hanem egy pontosan meghatározott valami, s legalábbis Homéros óta jól felismerhető személyiség.” A mérföldmutató köveket, a hermákat az ő tiszteletére faragják meg phallos-formára; ő az utak, a forgalom és a kereskedelem, nemkülönben a tolvajok istene, ő a jó pásztor, akit kezében vagy nyakán báránnyal ábrázolnak.
Mi jelenik meg a mi élő istenünkben – kérdezzük mi ad analogiam –, aki ugyan ma már nem olyan fess, mint a sportos és szexi Hermész, vagy ő maga volt felcsúti fiatal focista korában, mert már jelképévé dagadt annak, hogy féktelen mohósággal felfalta az országot, mint a Kisgömböc.
Szerintünk ebben az autonóm polgárellenes, a piaci versenytől és a szabadságtól rettegő, a hatalmak megosztásából, az emberi jogokból, a törvény előtti egyenlőségből és az esélyegyenlőségből semmi nem értő, a hazugságot a politika elemi részének tekintő, kegyetlen, félművelt köpönyegforgató zsíros zsebzsarnokban a magyar televénynek egy csomó meghatározó vonása objektiválódik, mint Hermészben az, hogy a pásztorok, az utak, a forgalom és a kereskedelem és a tolvajok furfangos, sportos istene; a phallos-forma Orbán Viktor nem véletlen, hanem a magyar géniusz egy meghatározó szegmensének gyümölcse. A magyar Ugar nevű poros félperiféria, televény, ökológiai fülke, anyámkinnya rajzolja fel fentebb vázolt személyiségszerkezetét.
Nagy a sora annak, miért nincs itt erős közép, most csak egy vonatkozást idézünk fel a holokauszt nemzetközi emléknapjának, január 27-ének a közeledtével.
Azt az országot, amely elűzi egy kisebbségét, rendszerint megeszi a fene. Az őspéldány a spanyoloké. Ugye 1492-ben Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd (vagy Aragóniai Izabella és Kasztíliai Ferdinánd?, amúgy zseniális államhölgy és államférfi, tényleg, miért van államférfi és miért nincs államnő?, na mindegy) összetették, amijük van és létrehozták Spanyolországot, velük kezdődik a Spanyol Aranykor, de sajnos, regnálásuk alatt indult be az inkvizíció is és űzték ki a zsidókat. A spanyoloknak minden aduász a kezükben volt, dőlt a lé, abszolúte a világ uraivá válhattak volna, de elcseszték és az első lépés a zsidók kiűzése volt; aztán már a XVII. században megindult a hanyatlás és egy fél-periferikus poros, elszegényedett hátsó udvarává váltak a világnak, mely angolszász és protestáns lett, nem latin és katolikus.
Más példa.
Van egy szintén fél-periferikus és poros kis hátsó udvara Európának, amely szintén önerőből ment házhoz a lószerszámért és űzte ki a legszorgalmasabb és legtehetségesebb kisebbségeit. Na kire gondolt a költő? E kis középszerű izé, identitászavaros, torz társadalmában egyharmad országnyi megvezethető alattvalóval hangicsál, de azért az amúgy is töredékes középosztályból kiűzik-legyilkolják a polgári és parasztpolgári elemet, bő félmillió zsidót, a modern polgári Magyarország legkreatívabb elemeit és 185 ezer németet; a legszorgosabb, szépen élő, mélyen magyar hazafivá váló, a török után az országot újjáépítő parasztpolgárokat és polgárokat, a két legprogresszívabb layerét a magyar társadalomnak, és tessék körülnézni, milyen lett az ország? Az etnikailag kitisztogatott társadalom legyengül, alkalmassá válik az agymosásra.
Mondjuk ennek a történetnek van olyan eleme is, amire büszke lehet az országot vezető mai elit. Adolf Eichmannt lenyűgözte a deportálást megszervező magyar hivatalnokszervezet munkája. Izraeli börtönében ezt írta: „a magyar hatóságok gépezete olyan módon működött, ahogy azt akkoriban a más országokban működő hatóságok ritkán mondhatták volna el magukról. (...) Több alkalommal azt mondtam magamnak: az áldóját!”
