Töredékek a mulandóság fölé

„Hát most, emberke, hagyd el egy kicsit foglalatosságaidat, rejtőzködj el egy kicsikét gondolataid özöne elől. Feledd a terhes gondokat és tedd félre fárasztó szórakozottságodat! Időzz egy kicsit Istennél, és nyugodj meg egy pillanatra benne! Lépj be lelked hajlékába; zárj ki onnan mindent Isten és mindaz kivételével, ami segít az Ő keresésében; bezárva ajtód csak Őt keresd! Mondd most, teljes szívem, mondd most Istennek: Arcodat keresem...” Az itáliai bencés szerzetes, Canterburyi Szent Anzelm mintegy 950 évvel ezelőtt fogalmazta meg e sorokat a franciaországi Bec apátságában, Proslogion (Szózat) című művében. A „csodálatos doktor” imája az Istennel való kapcsolódás, azt Őt megismerni vágyás mély belső utazását fejezi ki, ám nem kell vallásosnak lenni ahhoz, hogy bárkit ma is megszólítson: amire hív – az elcsendesedés, a meditáció, az elmélkedés –, az a lélek szükséglete. A filmrendező, operatőr és fotóművész Olasz Ferencnek a Műcsarnokban látható most kiállítása, amelynek címe – Arcodat keresem – közvetlen utalás Szent Anzelm fohászára: a tárlat a művész spirituális útkeresését, az isteni jelenlét megörökítésére tett kísérletét mutatja be.

„Amikor 1971-ben a televízióba kerültem a képzőművészeti osztályra, a kollégáim közül senki sem foglalkozott a középkorral. Engem viszont mindig élénken foglalkoztatott a transzcendens, már magyar–történelem szakos tanárként is. Így szinte törvényszerű volt, hogy első filmemet a református temetők fejfáiról készítettem, a másodikat pedig az esztergomi Keresztény Múzeumról. Harmadik filmem Csontváry Kosztka Tivadar Mária kútja Názáretben című festménye volt” – idézi fel pályakezdését Olasz Ferenc. A dokumentumfilmezés és a fotózás párhuzamosan futott, igaz, a fotográfia megelőzte a filmet: már első tanári fizetéséből vásárolt egy fényképezőgépet, és falujában, Alsópáhokon és annak környezetében kezdett el fényképezni. Kezdetben a szomszédairól, ismerőseiről, parasztházakról, az udvarokról, a falvak környékén megtalálható keresztekről, és más, szabadon álló szakrális építményekről készített képeket – ahogy ezt a Műcsarnok-beli tárlat első terme is felidézi. „Nagyon jól látni a képeken, mennyire jó kapcsolat volt a fotós és a portréalanyai között. Tényleg ismerte őket, nem állította be őket, nem várt el tőlük különösebb pózokat. Már ekkor nagyon fontos volt neki az, hogy a tájban és a mindennapokban lévő szakralitást, emelkedett hangulatot érzékeltesse. Ezeken a képeken is – mint például az ikonikussá vált fotója, amelyik Piroska néni kezét ábrázolja – megjelenik az a fajta emberi szenvedéstörténet, amit a paraszti világ a XX. században a falvak kiüresedésével megélt” – emelte ki a kiállítás kurátora, Tulipán Zsuzsanna.

Olasz Ferenc tizenhárom könyvet jelentetett meg, több mint száz filmet alkotott. Témájuk a népművészettől az építészeten és a képzőművészeten át az irodalomig terjed, közös vonásuk a szakralitás. Egyik fontos, húszrészes dokumentumfilmsorozata az 1978 és 1982 között készült Töredék (A mulandóság fölé), amely a népi vallásosság tárgyi emlékeit, a magyar középkor hitvilágát, ikonográfiáját és szakrális örökségét mutatja be, középkori templomokat, szobrokat, kegytárgyakat, a Szent Koronát, Mária-siralmakat és egyházi énekeket – hangsúlyozva az időtlen értéket, megmutatva a névtelen mesterek sajátos stílusát, elhivatottságát. (A sorozat után Olasz Ferenc egy rövid időre szilenciumra került a televízióban, de a filmjei nemzetközi díjai miatt ezt feloldották.) Ezek a képek is a kiállítás részei, akárcsak a nagy kezdet fotói, amelyekkel Olasz Ferenc berobbant a köztudatba. Első filmje, a Fejfák (1973) a református temetők legszebb sírjeleit, pusztulásukban is megkapó szépségüket mutatja be, Bilbaóban és Melbourne-ben is díjat nyert. Első albuma 1975-ben jelent meg – azonos címmel –, amelyhez Nagy László írt egy gyönyörű szép verset, Fejfáknak fejfa címmel. Az albumot egyébként Olasz Ferenc posztumusz könyvnek aposztrofálta, ugyanis ami benne van, az szinte már nem létezik.

Harmadik kiállításán, a Ferencvárosi Pincetárlaton 1973-ban ezek a képek szerepeltek, amit a mostani tárlat megnyitóján Korniss Péter fotóművész is felidézett. „A képek mélyen megmaradtak bennem, a fejfák, amelyekből jó néhányat itt láthatnak ezen a kiállításon. A falusi temetők elkorhadt fejfái, amelyek a csodálatos szépségükben és gazdagságukban pompáztak a temetők csendjében. ’73-ban volt ez, és ezt azért ismétlem, mert akkor ez egy felfedezés volt. Hiszen nem csak a fejfákról szólt ez, hanem sok mindenről, ami mögötte volt. A falusi mestereknek a tehetségéről, a hit teremtő erejéről és a népművészet gazdagságáról. Amikor Olasz Ferenc az elmúlás csendjében fényképezte ezeket, biztos vagyok benne, hogy tudatában volt annak, hogy nem csak megmutatni, hanem megőrizni is akar. Ezek korhadó fejfák sajnos az elmúlásnak voltak kitéve. De ő azt is tudta, hogy ez egy kincs. Egy kincs, amit meg kell őrizni. Mint ahogy emlékezetes első filmje is teszi, amely szintén a fejfákról készült. Máig látom magam előtt a bevezető képsorát. Csodálatos képsor, ahogy a látóhatáron a koporsót kísérők hosszú, elnyújtott sora halad. A film is, a kiállítás is 1973-ban volt. Nagyon fontos idő volt ez. Ezek voltak azok az idők, amikor a népi kultúra a gátszakadás erejével tört be a magyar kultúrába. Ott volt a filmben, a színházban, az irodalomban, a zenében, az építőművészetben. Természetesen a fotográfiában is. És volt még egy nagy találmány, egy magyar találmány: a táncházak. Úgy éreztem és most még inkább úgy érzem: Olasz Ferencnek a munkássága ebbe a számomra nagyon fontos folyamatba tartozott” – fogalmazott Korniss Péter. Azaz: indokolt, ha Bartók népzenegyűjtése, vagy Martin György néptáncgyűjtése is eszünkbe jut arról, hogy Olasz Ferenc szakrális útkeresése során a népi vallásosság tárgyi emlékeit is dokumentálta.

Pályája első évtizedében Olasz Ferenc már mintegy húszezer diát készített. Képei később – ahogy a kiállítás is bemutatja – kiszínesedtek. Néprajzi érdeklődéssel fényképezte a szakrális emlékeket, a pléhkrisztusokat, patrónusszobrokat, kálváriákat, középkori templomokat és romtemplomokat, málladozó freskókat.

Korniss Péter az 1973-as kiállítás óta mindig fölkapja a fejét, ha Olasz Ferenc nevét hallja. „Mindig utána mentem és mindig érdekelt, mit csinált. Jöttek az újabb élmények, újabb felfedezések és a pléhkrisztusok és a faragott kőszobroknak a sorozata. Páratlan gazdagságot láttam, amit Olasz Ferenc a határainkon innen és határainkon túl felkutatott. Ment utánuk és kereste őket a mezőkön, a templomkertekben, az utak kereszteződésénél és az utak mentén. Csodálatos darabokat talált, amelyek megőriztek valamit abból a páratlan gazdagságból, amit létrehozott ez a hit és ez a kultúra. Valamikor a Kárpát-medence minden zugában találkozhattunk ilyenekkel. Mára sajnos kevés maradt. És hogy egyáltalán fogalmunk van, hogy micsoda gazdagság, hát azt nagyrészt köszönhetjük Olasz Ferencnek is. Ha ebben kételkednek, akkor nézzenek körül ezekben a termekben, hogy micsoda gazdagság, páratlan szépség az, amit Olasz Ferenc megörökített” – ajánlotta Korniss Péter.

A kiállítás az ember házától az Isten házáig vezet, az utak mentén. Az Olasz Ferenc által megörökített szakrális emlékek a táj részei, az élet részei – és múlandók. Képei tartalmat adnak a meditációra. Hogy talán az, „aminél semmi nagyobb nem gondolható”, már ott látható az első fotókon is. A tájban, egy tárgyban, a másik ember arcában. Csak későn ismerjük fel – ha egyáltalán felismerjük.