Erős évkezdés volt a venezuelai elnök elrablása az amerikai különleges egységek által. Bár Maduro elnökért egy könnycsepp sem sok, annyit nem ejtettek, az elemzők máris félreverték a harangokat, hogy vége a nemzetközi jognak, a NATO-nak, retteghet Kuba, Kolumbia, az egész amerikai kontinens, Irán, és persze Grönland, de még Tajvan is, mert szabad a vásár, indul a világ újragyarmatosítása, totális hatalmi átrendeződése. Máris fogalommá vált a Donroe-elv – a Monroe-elv (Amerika az amerikaiaké) Donald Trumpra szabva –, miután az elnök sokak szerint kinyitotta Pandora szelencéjét. (Mit szólt ehhez Orbán Viktor, a nagy szuverenitásvédő? Talán azért felejtett el a különleges katonai akció ellen tiltakozók táborához csatlakozni, mert épp erőt gyűjt, hogy a Beneš-dekrétumok eltörlését kérje Ficótól?).
Válsághatványozás
Már ezelőtt is aggasztóan sok feszültség volt a világunkban, a szomszédunkban háború, az USA-Kína-Oroszország triád megannyi puskaporos hordó. Mintha a globális elit, a politikusok, az oligarcháik, meg az arctalan multicégek a fejünk fölött már eldöntötték volna, hogy ránk hozzák az apokalipszist, amit ők majd a luxusbunkerekben szépen kibekkelnek. Mintha nem lenne semmibe beleszólásunk, addig számítunk, amíg szavazunk, dolgozunk, és szaporodunk, amúgy pedig feláldozhatók, anyagilag, fizikailag és érzelmileg kizsákmányolható jószágok vagyunk. Az érzékenyebb emberek – Jung terminológiájában az empaták – szinte folyamatosan a bőrükön érzik a veszélyt. Hiba is lenne lepisszegni magunkat, hogy biztos csak mi kezdünk megőrülni, épphogy fordítva van: mi vagyunk az utolsó „normálisak”, akik nem akarnak részt venni ebben a cirkuszban. Nehéz a sorsa a növényevőknek abban az állatkertben, ahol nyitva vannak a ragadozók ketrecei.
A polikrízis idejét éljük – a kifejezést Edgar Morin francia szociológus-filozófus az Anne-Brigitte Kernnel közösen jegyzett Terre-Patrie (Föld-Haza, 1993) című, a globális állampolgárságról és az emberiség közös sorsáról szóló művében használta elsőként arra, hogy leírja:
korunkban nem egymástól független válságok sorozatáról van szó, hanem egyetlen összefüggő válságállapotról, ahol a gazdasági bizonytalanság, a geopolitikai konfliktusok, a klímaválság és a társadalmi feszültségek nem külön kezelhetőek, mert ugyanannak a rendszernek a tünetei.
Ilyen helyzetben az együttműködés nem erkölcsi választás, hanem működési kényszer – különben a válságok nem megoldódnak, hanem még inkább egymásra torlódnak. Egy példa: az aszályok, árvizek és terméskiesések miatt nőnek az élelmiszerárak. Ez különösen a szegényebb régiókban társadalmi robbanáshoz vezet, migrációt indít el, ami újabb politikai feszültségeket kelt Európában és szerte a világban. A migrációra adott szélsőséges politikai válaszok viszont tovább rontják az együttműködés esélyét a klímaválság kezelésében, a kör bezárul.
Ma már tudjuk, hogy a Földön élő bármely két ember génállománya mindössze nagyjából 0,1 százalékban tér el egymástól. Nagyobb eltérések vannak egy-egy csoporton belül, mint csoportok között – mint erre már a hetvenes években Richard Lewontin, a genetika amerikai úttörője rámutatott. Miután helytelenítette, hogy a biológiát politikai célokra használják fel, és társadalmi egyenlőtlenségeket próbálnak vele „természetesnek” beállítani, sok munkát fektetett annak igazolásába, hogy
ha vannak is különbségek az emberek között, ezek nem esnek egybe a politikai, etnikai vagy kulturális határvonalakkal, éppen ezért nem is alkalmasak hierarchiák, kirekesztés vagy a felsőbbrendűség igazolására.
Yuval Noah Harari izraeli filozófus ezt később úgy fogalmazta meg, hogy az emberi társadalmakat nem a DNS, hanem a közösen megélt és igaznak hitt történetek tartják össze – de ezek a történetek képesek egymás ellen is fordítani bennünket. A megosztottság tehát nem természetes, hanem mesterséges konstrukció és kondicionálás: nem abból fakad, hogy különbözünk, hanem abból, hogyan meséljük el ezeket a különbségeket, mihez kezdünk az egy ezrelékkel.
Megosztás mint eszköz
Hannah Arendt, a XX. század egyik legnagyobb hatású gondolkodója, a totalitárius rendszerek kutatója figyelmeztetett arra, hogy a tömegpolitika a félelemre és az identitásalapú szembenállásra épít, mert ezek könnyebben mozgósítanak, mint a közös felelősség gondolata. A megosztottság az egyik legalapvetőbb politikai eszköz, mely egyszerű választ kínál összetett válságokra: kijelöli, kik vagyunk „mi”, és kik „ők”. Rövid távon ez stabilitást, kiszámítható kereteket ígér, hosszú távon azonban elmélyíti a válságokat, és ellehetetleníti az együttműködést. A valódi kérdés szerinte nem az, hogy vannak-e konfliktusok (mindig is voltak és lesznek is), hanem hogy képes-e a politika kilépni abból a reflexből, amely minden krízist megosztottsággá, törzsi háborúvá fordít.
Volt már erre példa a történelem során, igaz, nem ez a jellemző. Az apartheid bukása után a Dél-afrikai Köztársaság nem a bosszú útját választotta, hanem Nelson Mandela vezetésével a megbékélést, mint az új stabilitás előfeltételét. A II. világháború után Franciaország és Németország közös intézményeket hozott létre, amelyek később az Európai Unió alapjává váltak. Ezek sem konfliktusmentes történetek, viszont tudatos politikai döntések eredményei: annak pontos felismerései, hogy a félelemre és identitásharcra épülő válaszok rövid távon működnek, hosszú távon viszont rombolnak.
Az egységre való törekvés tehát nem idealizmus, hanem válságkezelési stratégia.
Magyarországon mindez különösen élesen látszik most, amikor a közélet végletekig polarizált, a politikai logika pedig az elmúlt 16 évben egyre inkább identitásharcok mentén szerveződött. A társadalmunk szétszakítottsága ritkán lehetett ennyire mély és mindennapi tapasztalat – legfeljebb azokban a korszakváltásokban, amikor az ország alapvető önazonossága forgott kockán. A kereszténység felvételekor Szent István korában keresztény és pogány életforma, két nagyon különböző hatalmi rend és világlátás feszült egymásnak. Mohács után az ország három részre szakadva több, egymással versengő túlélési stratégiában élt tovább. Az 1848–49-es szabadságharc leverése után a nemzetet az ellenállás vagy kiegyezés dilemmája osztotta meg. Trianon pedig nemcsak területi veszteséget, hanem máig ható identitásrepedést okozott a magyarságban. 1956 után a társadalom megint szétszabdalódott, emigráció és maradás, megtorlás és hallgatás mentén. Ezek a korszakok ugyan különböznek, mégis közös bennük, hogy a szétszakítottság mindig akkor vált igazán veszélyessé, amikor tartós állapottá, identitássá rögzült, és akkor volt túlélhető, amikor túlléptünk ezen, és létrejöhetett megint valamiféle egység.
Most ismét egy ilyen történelmi pillanatot élünk. Alig száz nappal a választások előtt a legfőbb politikai erő olyan mély törésvonalakat rajzol, mintha a megosztottság (a harc Brüsszellel, a migránsokkal, poloskákkal, és megannyi fantomellenséggel) önmagában megoldás lenne mindenre, ami bajként leselkedik a nemzetünkre. Pedig a történelmi tapasztalat azt mutatja, a szétszakítottság nem erőt ad, hanem kiszolgáltatottá, sebezhetővé, magányossá tesz. Nem az a kérdés, hogy lesznek-e a jövőben érdekellentétek, konfliktusok, mert ezek minden élő társadalom természetes részei.
A kérdés az, hogy mi magyarok képesek vagyunk-e megmaradni közösségnek akkor is, amikor jóformán abban sem értünk egyet, hogy a föld lapos vagy gömbölyű, mert ennyire hatásos volt a Fidesz „oszd meg és uralkodj” politikája.
Tudunk-e újra nyitni, ha nem is egy teljes konszenzus, de legalább egy társadalmi-erkölcsi minimum alapján egymás felé? Amivel rezonálhat Magyar Péter egyik jelmondata, a „nincs jobb, nincs bal, csak magyar”. Többen ígérték már nekünk az árkok betemetését, jó lenne végre el is kezdeni.
Tanulható együttműködés
A társadalmi együttműködés nem egy elvont eszme, hanem tanulható és mérhető gyakorlat. Az amerikai Elinor Ostrom 2009-ben azért kapott Nobel-díjat közgazdaságtanból (az első nőként), mert bizonyította, amit a politika ritkán mer feltételezni az emberekről: hogy képesek együttműködni. Kutatásaiban kimutatta, hogy azok a közösségek működnek stabilabban, ahol az érintettek számíthatnak egymásra és felelősséget viselnek a közösségért. A közös javakat és erőforrásokat – legyen szó vízről, földről vagy közszolgáltatásokról – egy helyi együttműködés gyakran hatékonyabban kezeli, mint a kizárólagos állami vagy piaci kontroll. Ott, ahol az emberek beleszólhatnak a döntésekbe és betartják a közösen alkotott szabályokat, kevesebb az erőforrás-pazarlás, kisebb a korrupció és nagyobb a válságokkal szembeni ellenálló-képesség. Az egység ebben az értelemben gyakorlati előny: csökkenti a belső súrlódásokat, és lehetővé teszi, hogy a közösség a valódi problémáira fordítsa az energiáját, ezáltal máris több esélyt ad a túlélésre. Egy kormányváltás után jelenleg még talán elképzelhetetlen mértékű erőforrásunk szabadulhatna fel már azzal, ha a mesterséges megosztottságot levetkőzhetnénk.
