– Nem mindennapi a családtörténete. Mesélne róla?
– Édesapám (Nick Thorpe újságíró, író, filmkészítő, évtizedek óta a BBC magyarországi és kelet-európai tudósítója – a szerk.) Dél-Angliából érkezett Magyarországra a nyolcvanas évek végén mint újságíró, s itt ismerte meg édesanyámat. Négy fiútestvérem van, mára már mindegyikük külföldön él. Magyarországon nevelkedtem, jártam iskolába, édesapám nagyon jól megtanult magyarul. Számomra az identitás egy-egy vidékkel, várossal, faluval kötődik össze, alakít ki kapcsolatot. Gyerekkoromban évente egyszer-kétszer fordultunk meg családilag Angliában, az angol identitásom egy-egy ízhez, illathoz, gyerekkori élményhez kapcsolódik. Egy időben gondolkodtam rajta, nem-e lenne jobb a zenei tanulmányaimat Angliában végeznem, majd a találkozás a közép-kelet-európai népzenével eldöntötte, hogy itt van a helyem.
– A zenei vonzalom korán megmutatkozott?
– Nem tudom egyetlen konkrét pillanathoz kötni az ez irányú érdeklődésem kialakulását. A szüleim hamar felfedezték, hogy van bennem affinitás a zene iránt, s hol csörgőt, harmonikát, gitárt, egyéb hangszereket kaptam tőlük, szép lassan egy kis hangszergyűjtemény vett körül. Nagyon természetesen lépett be a zene az életembe, a szüleim teljes támogatásával. Már három-négy éves koromban úgy képzeltem, hogy zenész lesz belőlem.
– A kitűnő Juhász Gábor, Gyémánt Bálint zenészeknél tanult a középiskolai évek alatt. Adta magát a jazz?
– Sokáig eldöntetlen kérdés volt, hogy a klasszikus vagy a jazzgitár-szak legyen-e, aztán a jazzre esett a választásom. Egy Waldorf iskolából mentem a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába, és azonnal magával ragadott az iskola hangulata: a diákok elköteleződése a zene mellett. Rendkívül motiválóan hatott rám. Nagyon szép négy év volt az ott töltött idő, és sokat köszönhetek a tanáraimnak is.
– Komoly, világszinten jegyzett zenészeket tudhat magáénak a hazai jazz. Elmondaná, mit gondol e műfaj magyar egyediségéről?
– A magyarországi jazz egyik különlegessége, s ez persze nem nagyon fedezhető fel máshol, hogy a zenészek a magyar népzenei elemekkel ötvözik a jazzt. Ha jól tudom, Szabó Gábor világhírű gitárművész is akkor tett szert népszerűségre Amerikában, amikor népzenei elemeket kezdett el használni a játékában.
– Egy idő után elrugaszkodott a jazztől, hogy a népzene felé forduljon. Ez hogy történt?
– Az érettségi utáni időkben, 2020 környékén az egyik, általam kedvelt, balkáni zenéket feldolgozó zenekar gitárosa kiesett, és úgy alakult, hogy én ugrottam be a helyére. Ez után egyre több népzenészt ismertem meg, népzenei koncertekre, táncházakba jártam, egy másik világ nyílt meg előttem, szabadon hagytam, hogy vigyen az ár. Nem egy döntés volt.
– Több zenei stílusban, formációban kipróbálta magát. Mindegyik alakított a játékán?
– A keleti zene – a hangszerek, a lüktetés – elvarázsolt. A közel-keleti, török zenéknek csodálatos díszítő elemei vannak, amiből az Oszmán Birodalmon keresztül sok minden eljutott a Balkánra is. A nyugat-afrikai zenében egy földközpontú energiát érezhet az ember, a klasszikus zene eleganciára, a jazz spontaneitásra tanított. Nagyon sokféle zenét játszom – nem emelnék ki egyet sem, hogy az az én irányom – de minden, ami hatással van rám, valahol visszaköszön a saját szerzeményeimben.
– Nem nehéz hasonlóságot találni a magyar és a keleti népzene között, már magát Bartók Bélát foglalkoztatta ez a kérdés, gyűjtött népzenét Törökországban.
– Vannak nagyon régi, úgynevezett ereszkedő magyar népi dallamok, amiket a török népzenével kötnek össze. Nagyrészt a környező népek stílusai hatnak a különböző tájegységekre, de talán a gyimesi népzenének van a legősibb, legkeletibb hatása.
– Egy felgyorsult, fogyasztásra berendezett világban mi a létjogosultsága a népzenének?
– A népzene egy felfrissített szubkultúra. A pop, a hiphop, az elektronikus zene uralja a piacokat, de az én szememben a népzenéhez hozzátartozik, hogy nagyrészt kis helyeken, kisebb közönség előtt szólal meg, érhető el, s ez nagyon jól illik hozzá.
Vegyük úgy, hogy a popzene a mindenhol és mindenki számára elérhető kóla, és a népzene a vidéki nénik készítette kézműves szörp, nem kapható minden boltban.
Mohácson megfordulva azt láttam, hogy az ott élő fiatalok milyen nyitottan állnak a népzenéhez, ismerik a táncokat, s ez valamennyire igaz Budapestre is, más európai nagyvárosokhoz képest itt erőteljesebb a népzene jelenléte.
– Egy ideje a Narun együttesben játszik. Hogy alakult meg a zenekar?
– A klarinétos, szaxofonos, furulyás Babcsán Bencével pár éve lettünk jóban és vettünk fel közös stúdióanyagot – ezzel kezdődött, majd egyik nyáron felhívott, nem csinálunk-e egy kislemezt. Három-négy hónap alatt raktuk össze az anyagot. Főleg saját szerzemények vannak a kislemezen. Népi elemekkel fűszerezett, önálló ötleteket variálunk, mellette magyar, bolgár, román feldolgozásokat is játszunk.
– Mikor érez sikeresnek egy fellépést?
– Nehéz kérdés, valószínűleg amikor a belső elvárásaimnak meg tudtam felelni, vagy túl tudtam szárnyalni azt. Ez a belső része. Ott van emellett a közönség reakciója. Nagyon motiváló élmény, amikor a zenélésbe beletett rengeteg energia visszajön a közönség felől.
– Hogy látja, mi könnyíti és mi nehezíti meg a generációja életét legjobban?
– Azzal, hogy felgyorsult a világ, sok új lehetőség keletkezett, egyes dolgok könnyen elérhetőek. Érdekel egy zene, semmi akadálya, temérdek felvételt találhatok az interneten, s annyiszor hallgatom meg, akárhányszor csak akarom. Viszont ez a nehézsége is, minden elérhető. A felgyorsult világban mindenkinek ki van centizve az élete, mindenki készenléti állapotban van, mindenki szalad. Zenészként a magam menedzsere vagyok. Nekem a gyakorlás, zenélés segít ettől a felfokozott állapottól elmenekülnöm. Ez a zenében talán a legnagyobb kincs.
– Szívesebben lenne egy várról-várra járó középkori Tinódi Lantos Sebestyén?
– Akár. (Nevet).
Irigylem apukámat, aki még úgy utazott, hogy hetekig stoppolt, majd miután megérkezett Görögországba, bement a postára, és kézzel írt egy hetek múlva megérkező levelet az anyukájának.
Nem áll tőlem távol a lelassulás gondolata, a dolgok szép, nyugodt kivárása.
– Segíthet a zenéje az egyensúlyra törekvő, több harmóniára vágyó embereknek?
– Úgy gondolok rá, mint egy zenei történetmesélésre. A célom egy olyan világ megteremtése, ahol más is megtalálhatja magát. Szerintem akkor járok sikerrel, ha képek, emlékek, érzések jönnek fel a hallgatóban, miközben játszom. Egy pszichiátriáról frissen kikerült ismerősömnek egy ideig problémái voltak az alvással, s azt mesélte, hogy a zeném segített neki az elalvásban. Ezek a visszajelzések rengeteget számítanak nekem, ilyenkor érzem, hogy van értelme annak, amit csinálok. A zenének igenis van ereje, örömmel tölt el, ha sikerül szép érzéseket átadnom rajta keresztül.
Thorpe Gáspár
Brit–magyar gitáros, zeneszerző, 2001-ben született Budapesten. Tanulmányait az Óbudai Waldorf Iskolában és a Bartók Konzervatóriumban végezte. Játszik gitáron, údon, darbukán, tamburán. A Hét Hat Club, Várkonyi Csibészek, Esperia, Narun zenekarokban láthatta a közönség. Első szóló kislemezén saját hangját és zenei gondolkodását jeleníti meg, improvizatív és intuitív világzenei hatásokkal. Édesapja Nick Thorpe 1983 óta él Magyarországon, a BBC budapesti tudósítója. Négy fiútestvére van.
