Székely-Balogh Szilvia: Káposztaleves

– Jó napot! Jegyeket, bérleteket!
– Jaj, fiam! Látja, milyen vén vagyok!
– Sajnos az nem elég. Kérném a nyugdíjas-igazolványát!
– Nincs nekem olyanom, gyermekem.
– Akkor meg kell büntetnem, néni. Azt tanácsolom, csináltasson újat minél hamarabb. Elvesztette?
– Dehogy vesztettem. Megsemmisítették két éve, amikor megboldogultam.
– Értem. És hogy történt?
– Az elhalálozásom? Műhiba volt. Pedig egyszerű csonttöréssel kerültem be. Lehet, hogy többet kellett volna a borítékba tenni. Tessék, itt a halotti bizonyítványom.
– Egész fittnek tetszik kinézni. Meg sem mondtam volna.
– Úgy látszik, ezzel az egész villamos egyetért, mert a helyét senki nem kínálta fel. Nem tudom, mit kéne még tennem egy nyavalyás ülésért.
– Örüljön neki, néni. Ha átadják, az tényleg bajt jelent.
– Magának elárulom a titkot. Minden reggel jógázom, és megiszom egy zöldségturmixot. Serkenti az emésztést. Tudja, néha csak nagyon kell akarni a dolgokat, és akkor azok teljesülnek. Nem mindig olyan könnyű azért. Nekem például egész sok szervemet adták ennek-annak. Tudja, miután meghaltam. Úgy kellett összegyűjtenem. Akarni kell, fiam, az a kulcsszó.
– Ezt megjegyzem. Sajnos a halotti bizonyítvánnyal nem tudok mit kezdeni. Kérném a személyit, lakcímkártyát.
– Az sincs, fiam. Azokat is megsemmisítették.
– Látom, a banyatankja viszont masszív példány.
– Igen, nem sok holmim élte túl. De ez szerencsére elnyűhetetlen. Enélkül olyan kiszolgáltatottnak, védtelennek érezném magam.
– És hol tetszik lakni? Ahol még korábban, életében?
– Nem, manapság a fiam és a családja lakik ott. Őket meg nem akarom zavarni csip-csup dolgokkal. Beköltöztem a szomszédom padlására. Utáltam azt a némbert. Mindig az ajtóm elé hordta a szemetét, és a macskája is folyton átszökött a kertembe piszkítani. A káposztaleveséről pedig jobb nem is beszélni. Attól szaglott minden. Most éjszakánként őt kísértem. Ez a legjobb szórakozásom, mióta feltámadtam. Minden más olyan körülményes. Tudja, papírok meg pénz nélkül.
– Elhiszem, néni. És hova tetszik igyekezni?
– A Farkasrétibe. Kis gondolatébresztő beszélgetésre. Errefelé néha úgy érzem, mindenki agyhalott. Vagy majdnem az.
– Izgalmas lehet.
– Tényleg az. Kicsit olyan, mint a Tinder. Sétálok, nézem a fejfákat, dátumokat, hivatásokat. Hol egy költő, hol egy festő. Néha kép is van. Megállok ott, ahol kedvem szottyan. Aztán persze vannak bejáratott kapcsolataim is.
– Meg kell írnom a csekket. Milyen címre mehet?
– Nem adhatnám meg esetleg a szomszédasszonyomét?
– Tudja, mit? Anyám is mindig káposztalevest főz. Hiába mondom neki, hogy rühellem a káposztát. De ne említse senkinek, rendben?
– Jaj, ugyan már! Senki nem hinne nekem.