A panelrengeteg tetejét simogatják a felkelő nap sugarai. A város éledezni kezd, az utcaseprők mellett hatalmas robajjal gépek gyűjtik össze a műanyagszemetet, cigarettacsikkeket, itt-ott hajléktalan embereket forgatva ki vánkosukról. Felriadva szitkozódnak, ökölbe szorított kezüket emelik az acélszörnyetegekre. Pacsirták trillázása helyett a toronyóra kondulását viszi a szél. Álmos arcok merészkednek elő szürkére, pirosra mázolt fémkapukból, karórájukat figyelik, majd megszaporázzák lépteiket. Én is köztük vagyok. Az eget vastag kondenzcsíkok festik egynemű szürkévé, felhőt jó ideje nem látni. Virtuális óriásplakátokból szól Charles Trenet előadásában a La mer. Egy pillanatra megállok előtte, magamba szívom a tengervíz sós illatát, mely a plakátból permetként hull rám. Magamhoz térve leszaladok a metróba, de a halántékomba épített csipnek hála továbbra is élvezhetem a dalt. Mosolyt csal az arcomra az emlék, amit át sem éltem, de valaki biztosan igen, s nekem ez épp elég. A felugró reklámokat is kénytelen vagyok végighallgatni, közben bambulva figyelem a többieket. Velem szemben egy idős hölgy ül, mobilján pörgetve a híreket. Feje felett a legújabb mesterséges intelligencia által teremtett színésznő népszerűsít egy parfümöt. Vakítóan fehér mosolyától a hideg is kiráz. A telefonomon lévő hangulatjelző alkalmazás lehangoltságot mutat. Sebaj, a munkahelyi kávéval és fánkkal majd helyrerázódom. A megállót elhagyva az utcafrontra érek, ahol hangtalan cikáznak az úttesten az elektromos autók, némelyik vezető nélkül. Most Az állatok farsangjából az Akvárium szól a fejemben. Balra-jobbra nézelődöm, majd a zöld jelzéskor átkelek az úton. A zöldről eszembe jut az erdő, és hogy mennyire hiányzik. Megfakult nosztalgiával idézem fel a fű illatát, a cserjéket a bükkök és tölgyek alatt. Ma már csak kivi, füge nő. A kivit sohasem szerettem, de a fügét eleszegetem. Hamarosan beérek a munkahelyemre. A feladatom egyszerű és meglehetősen egyhangú. Vásárlói véleményekre kell válaszolnom, és a panaszos ügyfeleket lehiggasztanom. A céghálózat, melynek a helyi kirendeltségén dolgozom, gyorsan lebomló palackba zárt ivóvizet értékesít, és megesik néha, hogy kifogásolható a víz íze, esetleg úszkál benne valami, de mivel sehol másutt nem férnek hozzá a vízhez, kénytelenek továbbra is tőlünk vásárolni. Minden napom ugyanolyan, de mégsem bánom, mert van egy célom, mégpedig egy apró földterület megvásárlása a közeli erdőben. Ott szeretném leélni a maradék életemet, háborítatlanul, figyelve a fák leveleit és a nap járását, semmin sem aggódva, naphosszat olvasva. Nem vágyom ennél többre. A munkaidőm lejárta után a közeli parkba megyek. Itt is a mi cégünk öntözi a pázsitot. Szeretem ezt a helyet, ez az egyetlen zöldterület a városban. Figyelem a vízcseppeket, és behunyom a szemem. Eltelik egy perc is, és mikor újra kinyitom, mellettem ül egy idősebb férfi a padon, és engem néz. Észreveszem, hogy folynak a könnyeim, és arra gondolok, hogy neki elmondhatnám, de úgysem értené. Elfelejtettem lekapcsolni a zenét. Lassan felismerem a dallamot. Mozarttól szól a Lacrimosa.
